Gyönyörű, lélegzetelállító látvány. Zöldellő rét, színes, illatozó virágok, tarka lepkék, szédítő illatok. Égig érő fák, tiszta, kék, fénylő tavak tele mintás halacskákkal és hápogó kiskacsákkal. Ragyogóan süt a nap, fénye szinte vakít és én fürdök a sugaraiban. A langyos szellő simogatja arcomat, én pedig gyönyörködöm a tájban, elfekszem a rikítóan zöld fűben, bámulom a bárányfelhőket. Kellemes zene kényezteti füleimet, a természet összes finom illatát érzem az orrommal. Lassan behunyom a szememet és elmerülök az álomvilág túláradó hibátlanságában.
Nem látom, ahogy szép lassan sötétedik, nem hallom, hogy dörög az ég, nem érzem, hogy ázok az esőben. Arra riadok fel, hogy teljesen sötét van, lecsapnak a villámok, tönkretesznek mindent. Visszafojtom a lélegzetemet, várom a vihar végét. Csendben, nyugodtan várok, fel sem fogom, mi történik körülöttem. Mikor elvégezte a munkáját, nem marad körülöttem semmi, csak egy kopár, kihalt sivatag, tele mérges kígyókkal. Sehol egy forrás vagy tó, nincsenek fák, nincsenek énekes madarak. Ahogy szemem hozzászokik a látványhoz, elkezdem siratni az egykor oly mesés világot, mely körülvett. Mikor belefáradok a fájdalomba, csak hanyatt fekszem a kemény talajon és lehunyom a szemem. Ajkam mosolyra húzódik, hiszen újra érzem bőrömön a szellő és a napsugarak simogatását, hallom a madarak énekét, érzem a mennyei illatokat. Boldog vagyok.
