to fantasize – to imagine that you are doing something that you would like to do, or that something that you would like to happen is happening, even though this is very unlikely.
Fantázia. Egy végtelen világ. Megérinthetetlen és elérhetetlen. Egy titkos világ. Minden vágyamat, titkomat megbízhatóan őrzi. Csak leülök, behunyom a szemem, kirándulni indulok. Elmerülök a habokban és Read the rest of this entry »
“There are two tragedies in life.
One is to LOSE your heart’s desire.
The other is to GAIN it.”
/George Bernard Shaw/
Nem tudta, mióta őrlődött már. Nem tudott rendesen enni, sem aludni hetek óta. Kínozták az emlékek. Csak a szép dolgokra emlékezett, a tökéletes pillanatokra. Igyekezett nem gondolni rá, de nem volt olyan tárgy, étel, ital, hely, mely ne őt juttatta volna eszébe. Összeszorult a szíve, görcsölt a gyomra.
Mindig maga előtt látta őt. Igyekezett nem gondolni rá, de ott volt. Ott motoszkált mindig, minden pillanatban érezte. Nem gondolt rá, csak érezte. Érezte, hogy ott van benne és nem akar elmenni. Érezte a hiányt és az ürességet, hiszen az volt minden, amit maga után hagyott.
- Nézz meg jól magadnak, hiszen most látsz ebben az életben utoljára. Itt vagyok, élek, benned vagyok. Most elmegyek, de örökké veled leszek mégis. Szellem leszek és kísérteni foglak bármerre mész. Nem tehetsz úgy egy lépést sem, hogy ne tartanék veled. Soha nem szabadulsz tőlem. Ha fájdalmat érzel, ne ijedj meg; csak én leszek az. A szívedből fogok táplálkozni, hiszen ennem is kell, hogy erős maradjak. De ne félj, attól még életben hagylak. Amíg élsz és érzel, addig tudlak csak kínozni. Hatalmam van feletted, te is tudod. Nem tehetsz semmit az életedben, ami nekem nem tetszik, mert nem fogom engedni.
Üres, kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé a lány. Rabnak érezte magát saját érzései, álmai és vágyai börtönében. Nem akart mást, csak szabadulni. Nem akart érezni, sem gondolkozni. Nem akart emlékezni.
- Bárcsak ne ismertelek volna meg soha. Minden olyan könnyű lenne most. Nem akarom tudni, hogy létezel, mert így, hogy tudom, hogy vagy, nem tudlak nem szeretni.
- Ezen segíthetek. Ha szeretnéd, elmegyek. De akkor viszek magammal mindent. Nem fogsz emlékezni rám, nem fogod tudni, hogy létezek, nem fogsz szeretni. Ha akarod, kitörlök mindent. Egy szavadba kerül.
- Igen, ezt szeretném! Semmit sem akarok jobban az életben!
- Biztos vagy benne?
- Igen!… De… várj! Mi lesz azzal a pár nappal, amikor boldog voltam? Mi lesz a szép emlékekkel? Mi lesz a szerelmemmel, ami ha neked nem is kellett, engem néha boldoggá tesz? Milyen lenne most az életem és mit érne? Nem akarok elveszíteni mindent. Üres lennék. Érezném, hogy nem vagy, hidd el. Inkább megküzdök veled minden egyes percben, minden nap, újra és újra. Nem fogsz legyőzni soha!
Nem tudta, miről is írhatna. Némán hallgatta a természet megnyugtató hangjait. A tenger óriási robajjal csapott ki a partra, majd minden hullámot csendes zúgás követett. Rengeteg sirály repkedett mindenfelé, csak sziklák, homok és a víz, ameddig a szem ellát.
A lemenő nap egyre erőtlenedő sugarai ragyogtak a szemében, hajszálait táncra perdítette a szél. Ölében üres papírlapok hevertek, kezében toll, melynek a végét időnként idegesen rágcsálta. Szemei kifejezéstelenül meredtek a távolba. Csak nézte a naplementét, gyönyörködött a színes felhőkben. A világ összes létező színe tükröződött az égbolton, lenyűgözte a látvány. El sem hitte, hogy mindezt a saját szemeivel nézi.
Egy ilyen látvány minden művészt megihletne. – gondolta. – Én miért nem tudok írni semmiről? Annyi az érzés és a gondolat, mintha egy forrás élne bennem. Egy forrás, mely a világ végezetéig vizet fog fakasztani. Mégsem tudom leírni. Nem tudom, hogyan is kezdhetnék hozzá.
Így ült ott némán sokáig. Órák teltek el így. Nem is értette, hogy ilyen környezetben miért is szomorkodik és miért nem tud írni. Az írás volt a mindene, de néha elbizonytalanodott, hogy talán nincs is hozzá tehetsége és hogy nem is tud majd soha semmi értékes munkát kiadni a keze közül. Olyat szeretett volna írni, ami hatással van arra, aki olvassa; a könyv lapjain is átütő szerelemről, kézzel fogható érzelmekről, barátságról, hűségről, tapintható feszültségről, lángoló szenvedélyről. Úgy akart írni, hogy elgondolkodtasson vele. Hogy megnevettessen, hogy megríkasson másokat.
Nem érzett mást, csak a kényszert, hogy írjon. Mert az írás benne élt, a szenvedélye volt. Valakinek a szex, valakinek a drog, másoknak az alkohol vagy a cigaretta. Őt az írás repítette olyan magasságokba, amelyeket mások el sem tudnak képzelni valamilyen kábítószer nélkül. Társa volt, barátja, támasza, szeretője. Az élete. Most mégis cserben hagyta.
Miután a nap utolsó sugarát is maga után húzta a horizont vonala alá, halványan felragyogott néhány csillag a tiszta égbolton. Telihold volt azon az éjjelen. A levegő kissé lehűlt már, libabőrös lett meztelen karja, borsózott a háta. Majd hirtelen elöntötték a képek az agyát. Fantáziája egy távoli világtornyot tárt a szeme elé. Egy másik tengerpartot. Egy másik világot. Csak úgy sercegett a tolla a holdfényben.
Egy lányról írt, aki egy tengerparti kisvárosban élt. Édesanyja pár éve súlyos betegségben hunyt el, így kettesben élt édesapjával, aki azóta meglehetősen mogorva és zárkózott ember lett, de egyetlen lányát mindennél jobban szerette ezen a világon. Féltve óvta a széltől is. A lány imádta édesapját, nagyon sok barátja volt, szerette az életet. Kedvenc időtöltése volt esténként a parton sétálgatni, nézni a naplementét, elfeküdni a puha homokban, kémlelni a csillagos égboltot. A saját kis birodalma volt a legtöbbször teljesen kihalt part, mindig oda vonult el, mikor menedéket keresett.
Szeretett egyedül lenni a gondolataival, mikor senki nem zavarta. Itt születtek az álmai. A külvilág megszűnt létezni. Maga mögött hagyott mindent. Ilyenkor félretette a problémákat egy percre, kizárta a valóságot. Nem létezett a szomorúság, a fájdalom, az iskola, a veszekedések, az otthoni konfliktusok. Saját kis univerzumot teremtett magának és abban élt. Sokszor látott a parton szerelmeseket csókolózni, ilyenkor mosolyogva nézte őket, örült a boldogságuknak. Tudta, hogy rá is vár egy fiú valahol.
Ábrándjaiban csak ült a homokban a parton és nézte a világítótorony fényét. Időnként pont az arcába világított és ő élvezte. Mikor a szellő cirógatta az arcát, behunyta a szemét, és arra gondolt, egy szerelmes kéz simogatja. Mikor hideg volt, úgy érezte, erős karok ölelik, óvják őt. Nézte a tenger hullámait. A víz a végtelennek tűnő távolságban találkozott az égbolttal, de tudta, a tengernek van túlpartja is.
Jó néhány kilométer távolságban egy fiú lógatta a lábát a tengerbe. Egy sziklán ült. Mérges volt az anyjára, mert az folyton ivott, szinte soha nem volt már józan. Mérges volt a barátaira, mert azok nem értették meg, miért nem fetreng velük részegen egy buliban. Idegesen hajigálta az apróbb köveket és kavicsokat a tengerbe. Hirtelen elkezdte úgy érezni, szüksége van valakire. Egy lányról álmodott. Valakiről, aki megérti a problémáit, akivel egymás támaszai lehetnek a nehéz időkben, és akivel megoszthatja örömeit.
A világítótorony fénye az ő arcát is megvilágította. Nem tudta, hogy az álmaiban szereplő lány éppen rá vágyik. Ahogy a lány sem hitt abban, hogy valahol létezik az a fiú, aki boldogságot vihetne az életébe. Mindketten magányosan bámultak a sötét éjszakába. A világítótorony komoran hallgatott. Megőrizte a titkot.
Erről fantáziált a lány a parton, miközben a fényeket figyelte. Képzelete határtalan volt, bármilyen történetet tudott magának szülni vele. Csak késő éjszaka indult haza kelletlenül. Még egy pillantást vetett a világítótoronyra és elmosolyodott. A fiúra gondolt, akiről nem tudhatta biztosan, hogy létezik-e, de ő szeretett hinni benne. Ugyanekkor a távoli parton a fiú is felállt, messzire hajította az utolsó kavicsot, és az otthona felé vette az irányt.
Mikor végzett a történet megírásával, megkönnyebbülve eresztette le a tollat. Boldog volt. Sikerült. Szárnyakat adott neki, hogy mégis tudott írni. Talán még nincs veszve minden. Ezzel boldogan tért vissza szobájába, ahol elégedetten hajtotta álomra a fejét.
Napok óta szüntelenül esett. A lány a szobájában kuksolt, csak ült az ablaknál, és némán meredt a távolba. Könnyei vastag fátylán át homályosan látta a világot. Ahogy az esőcseppek gyors ütemben folytak le az ablakon, úgy peregtek le könnycseppei puha arcbőrén, majd néhány a padlóra hullott. Nézte az egybefüggő, szürke felhőréteget, melyen a nap egyetlen sugarának sem sikerült áttörnie. A felhők szakadatlanul ontották magukból a vizet, dörgött és villámlott.
A lány biztonságban érezte magát a meleg szobában. A saját kis odúja volt, ahová bármikor visszahúzódhatott, ahol senki és semmi nem zavarta. Jó érzéssel töltötte el, mikor egyedül lehetett a gondolataival, néha mégis börtönben érezte magát. Ilyenkor jól esett volna kitörni, világgá menni, elindulni a végtelenbe, követni a vágyait és az álmait. Mégis ülve maradt, bénultan hallgatta a kint tomboló vihart, a szél süvítését.
Csak teltek a napok, de az eső nem enyhült. Akkor úgy döntött, sétálni indul. Hideg volt, a szél minduntalan ki akarta tépni kezéből a jótékonyan takaró esernyőt. Arcán még mindig folyamatosan futkároztak a könnyek, félve bújt el az ernyő mögött. Igyekezett kerülgetni a tócsákat, melyek vize minden egyes esőcsepp érkezése után gyűrűzni kezdett és zavarossá vált. Nem tudta, hová tart, csak haladt előre.
Egy idegen megszólította:
- Miért sírsz, kislány? Miért bóklászol ebben az időjárásban egyedül? Meg fogsz fázni!
- Nem sírok, csak az eső…
- Tudod, nem fog örökké esni. Kisüt majd a nap, a mosoly is megjelenik az arcodon.
- Tudom…
- Nem szabad türelmetlennek lenned. Hagyd, hogy az érzések lecsillapodjanak, adj időt magadnak. Meglátod, minden rendben lesz és nem fogsz tudni betelni a nap ragyogásával.
- Igen, tudom, hogy így lesz. De mi van akkor, ha nem vágyom már a napsütésre? Mert eltörli az eső emlékét. Semmi sem lesz már ugyanaz…
- Erre a kérdésre te magad is tudod a választ.
Ezzel az idegen örökre eltűnt. A lány később nem emlékezett, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, mindenesetre ráébredt, hogy az emlékeit soha senki nem veheti el tőle, ahogy az érzelmeit sem. Minden egyedül csak benne él tovább. Arra is rájött, hogy a napsütés akkor is bekövetkezik, ha ő minden erejével harcol ellene. Nem tehet semmit. Semmi sem tarthat örökké, minden folyton változik. Ez a gondolat újabb félelemmel töltötte el. Félt a változástól. Félt attól, hogy minden véget ér. Félt, hogy minden érzés, ami eddig éltette, örökre a semmibe veszik majd.
Lassan hazafelé vette az irányt. Ruhái teljesen átáztak, hajából folyt a víz, cipője beázott. Nem is érezte, de minden porcikája vacogott. Nem érdekelte. Csak egy ölelésre vágyott volna. Kizárt minden józan gondolatot a fejéből, úrrá lettek rajta az érzelmei. Nem vágyott a változásra, csak vigaszt várt. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, de tudta, soha nem kapja meg. Mérges volt az üres szavakra, melyek nem segítettek rajta. Ő maga is tisztában volt mindennel. De nem akarta. Még küzdött.
Csak ülök és várok. Várom, hogy véget érjen. Mert nem tarthat örökké. Semmi sem tart örökké. A szerelem, a vágyak, az álmok… mind meghalnak. A boldogság, mely édes örömkönnyeket hoz, mely a magasba repít, felhők fölé emel, egy pillanat töredéke alatt elillan. Valami más lép a helyébe: bánat, fájdalom, kétségbeesés. Senki nem csettint, hogy egy szempillantás alatt eltűnjenek végre. Hiába szállok szembe velük, vérengző fenevadakként támadnak rám újra és újra. Minden reggel harcot vívok a maradék erőmmel az aznapi túlélésért, de a gyengeség magával ragad, elképesztő erővel újra és újra lehúz magával a mélybe, akadályozva, hogy felálljak. Láncok tekerednek körém, minden erejükkel visszatartanak, a hurok a nyakam körül egyre fojtogat, szívemet ezernyi penge szúrja át, kitartóan vérzik és vérzik, de még eltökélten dobog.
Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.
Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.
Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.
Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.
Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.
