RSS

Címke: üresség

No One

Nem létezik. Csak egy illúzió. Kapaszkodnék belé, de nincs ott semmi. Kezeim az üres levegőt markolják, az oxigénmolekulák versenyt futnak a tenyeremen. A nagy semmi. Üresség. Minden, amire valaha vágytam, a semmi. Nem akartam semmit, mégis mindenre vágytam. Mert mi kellhet még? Semmi. Nem akartam álmodni semmiről, de mindenről álmodtam.

Mi az az álom? Nincsenek álmaim. Már nem álmodom. Szinte soha. Az álmok kegyetlenek, nem kellenek. Eldobtam őket és nem maradt a helyükön semmi. Ledőlt az álomvilág, Read the rest of this entry »

 
Leave a comment

Szerző @ Július 1, 2010 in My thoughts

 

Címkék: , , , , , ,

Forgetting

Nem tudta, mióta őrlődött már. Nem tudott rendesen enni, sem aludni hetek óta. Kínozták az emlékek. Csak a szép dolgokra emlékezett, a tökéletes pillanatokra. Igyekezett nem gondolni rá, de nem volt olyan tárgy, étel, ital, hely, mely ne őt juttatta volna eszébe. Összeszorult a szíve, görcsölt a gyomra.

Mindig maga előtt látta őt. Igyekezett nem gondolni rá, de ott volt. Ott motoszkált mindig, minden pillanatban érezte. Nem gondolt rá, csak érezte. Érezte, hogy ott van benne és nem akar elmenni. Érezte a hiányt és az ürességet, hiszen az volt minden, amit maga után hagyott.

- Nézz meg jól magadnak, hiszen most látsz ebben az életben utoljára. Itt vagyok, élek, benned vagyok. Most elmegyek, de örökké veled leszek mégis. Szellem leszek és kísérteni foglak bármerre mész. Nem tehetsz úgy egy lépést sem, hogy ne tartanék veled. Soha nem szabadulsz tőlem. Ha fájdalmat érzel, ne ijedj meg; csak én leszek az. A szívedből fogok táplálkozni, hiszen ennem is kell, hogy erős maradjak. De ne félj, attól még életben hagylak. Amíg élsz és érzel, addig tudlak csak kínozni. Hatalmam van feletted, te is tudod. Nem tehetsz semmit az életedben, ami nekem nem tetszik, mert nem fogom engedni.

Üres, kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé a lány. Rabnak érezte magát saját érzései, álmai és vágyai börtönében. Nem akart mást, csak szabadulni. Nem akart érezni, sem gondolkozni. Nem akart emlékezni.
- Bárcsak ne ismertelek volna meg soha. Minden olyan könnyű lenne most. Nem akarom tudni, hogy létezel, mert így, hogy tudom, hogy vagy, nem tudlak nem szeretni.

- Ezen segíthetek. Ha szeretnéd, elmegyek. De akkor viszek magammal mindent. Nem fogsz emlékezni rám, nem fogod tudni, hogy létezek, nem fogsz szeretni. Ha akarod, kitörlök mindent. Egy szavadba kerül.
- Igen, ezt szeretném! Semmit sem akarok jobban az életben!
- Biztos vagy benne?
- Igen!… De… várj! Mi lesz azzal a pár nappal, amikor boldog voltam? Mi lesz a szép emlékekkel? Mi lesz a szerelmemmel, ami ha neked nem is kellett, engem néha boldoggá tesz? Milyen lenne most az életem és mit érne? Nem akarok elveszíteni mindent. Üres lennék. Érezném, hogy nem vagy, hidd el. Inkább megküzdök veled minden egyes percben, minden nap, újra és újra. Nem fogsz legyőzni soha!

 
Leave a comment

Szerző @ Június 13, 2010 in Fantasy

 

Címkék: , , , , , , , , , ,

By the Window

Sötét éjszaka volt. Csak a házak ablakaiból szűrődött ki némi fény, de a legtöbben már javában mély álomba merültek. Álltam az ablaknál és néztem a fényeket. Néztem a holdat, a házakat, a várost. Megpillantottalak. Csak a sötét sziluetted körvonalait láttam kibontakozni a halvány fényben, mégis tudtam, hogy Te vagy az. Fogalmam sincs, honnan, csak tudtam. Egyszerűen éreztem. Ekkor észrevetted, hogy valaki néz és rögtön irányomba pillantottál. Mintha a másodperc töredékére találkozott volna tekintetünk, aztán gyorsan elbújtam a sötétség védelmező falai mögé.

Olyan jó volt látni! De miért!? Annyira fájt és mégis jó volt. Mardosta a szívemet a látványod és az a tudat, hogy nem érhetlek el. Sem akkor, sem soha. Még loptam néhány pillantást, hogy képedet örökre az agyamba véshessem, aztán visszazuhantam a sötétségbe és az ürességbe.

 
Leave a comment

Szerző @ Május 26, 2010 in Fantasy

 

Címkék: , , , , , , ,

People Always Leave

Sok ezer idegen arc nap mint nap. Rájuk pillantunk, majd némán elhaladunk mellettük anélkül, hogy tudnánk, mi rejlik a felszín alatt. Rengeteggel találkozunk, soknak bemutatkozunk, párat megismerünk, néhányat megszeretünk. Nem tudhatjuk, mennyi időt töltenek velünk, mikor távoznak, maradnak-e örökre. Rögtön felismerjük, ha különleges emberrel van dolgunk. Beengedjük. Megnyílunk.

Nem tudod, mi mindent tanítottál nekem és nem tudod, mi mindent elvettél tőlem. Ürességet hagytál magad mögött. Hiányzol. Itt hagytál a fagyban, a süvítő szélben, a zuhogó esőben, a sötétségben. Hiányzol. Egyedül hagytál a földön kuporogva. Egyedül a fájdalmammal és a hiányoddal. Kettesben az ürességgel. Magadhoz szorítottál erősen, megcsókoltál, majd elengedtél, ellöktél magadtól, hagytál a mélybe zuhanni. Elhagytál. Örökre. Hiányzol

 
Leave a comment

Szerző @ Május 18, 2010 in My thoughts

 

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

Drowning

Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.

Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.

Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.

Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.

Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.

 
Leave a comment

Szerző @ Május 12, 2010 in Fantasy

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

 
Follow

Get every new post delivered to your Inbox.