Leaving

Egy tavaszi délutánon találkoztak újra. Kellemes szellő cirógatta arcukat, miközben kéz a kézben sétáltak távol a város zajától. Minden tökéletesnek tűnt. Csak rápillantott a mellette sétáló fiúra, és boldognak érezte magát. Hosszú ideje először. Álmodni sem mert ilyen örömről, ami aznap elöntötte.

A világ minden érzelmével nézte az arcát. Hibátlannak látta őt. Hiába fürkészte az arcát, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. De csak nézte, figyelte hosszasan. Próbálta megfejteni a kiismerhetetlen embert, de nem járt sikerrel. Millió érzés furakodott a szívébe, akárhogy is küzdött ellene, akárhogy próbálta maga elől is eltitkolni.

Szerette. Igen, szerelmes volt. Szerette minden egyes pórusát, minden szempilláját. Imádta a szemeit, amikben elveszett. Azokat a sötétbarna, mélyen ülő szemeket, melyekkel mindig érdeklődéssel figyelte a világot. Az érzés hihetetlen félelemmel töltötte el. Soha nem érzett még ilyet senki iránt és ez furcsa volt. Félt az érzéstől. Félt saját magától és félt tőle is.

Teltek a hetek. Úgy érezte, vánszorog az idő. Az érzések egyre inkább elmélyültek, a szép emlékek gyarapodtak, a rosszak pedig a ködbe vesztek. Észérvekkel nem lehetett már hatni rá, senki sem tudta befolyásolni. Csak úszott tovább az árral, egyre messzebbre merészkedett a labirintusban, míg arra nem ébredt, hogy menthetetlenül elveszett. Eltévedt és nem találta a kiutat. Csak tapogatózott a sötétben.

Teher volt minden találkozás. Egy kíméletlen játék, melyben érezte, vesztésre áll. Ahogy közeledett veresége órája, egyre kétségbeesettebb lett. Minden pillanat kínzás volt, minden lélegzet fájt. Mégsem beszélt. Soha nem mondta neki, mi minden bántja. Tortúra volt az egész. Lassú, fájdalmas halál.

Egyszer azt mondta neki:
- Szeretlek.
Egy kisebb kő ekkor leesett a szívéről, de nem sokat könnyített rajta. Üres, jelentéktelen szó volt csupán. Nem mondott vele semmit. Csak a csend felelt.

Mikor véget ért minden, nem lepődött meg, de megkönnyebbülést sem érzett. Csak újabb fájdalmat. A búcsú fájt a legjobban, még fel sem fogta igazán. Soha többé nem fogja látni az ismerős arcot, soha többé nem fogja hallani a hangját. Soha többé nem fog már beszélni vele. Soha. Soha. Soha.

- Nekem sem könnyű most. Persze, azért könnyebb, mert…
- Mert nem vagy szerelmes.
- Igen. Sajnálom… Úgy gondoltam, írnék majd.
- Ne írj! Soha.
- Azért remélem, nem fogsz utálni.
- Az utálat ugyanaz, mint a szerelem. Egy hajszál választja el a kettőt egymástól… Most jön az a rész, hogy “boldog öregkort és további szép életet”?
- Nem. Csak simán “szia”.
- Szia…

Ezzel örökre elment.

 

Rainy Days

Napok óta szüntelenül esett. A lány a szobájában kuksolt, csak ült az ablaknál, és némán meredt a távolba. Könnyei vastag fátylán át homályosan látta a világot. Ahogy az esőcseppek gyors ütemben folytak le az ablakon, úgy peregtek le könnycseppei puha arcbőrén, majd néhány a padlóra hullott. Nézte az egybefüggő, szürke felhőréteget, melyen a nap egyetlen sugarának sem sikerült áttörnie. A felhők szakadatlanul ontották magukból a vizet, dörgött és villámlott.

A lány biztonságban érezte magát a meleg szobában. A saját kis odúja volt, ahová bármikor visszahúzódhatott, ahol senki és semmi nem zavarta. Jó érzéssel töltötte el, mikor egyedül lehetett a gondolataival, néha mégis börtönben érezte magát. Ilyenkor jól esett volna kitörni, világgá menni, elindulni a végtelenbe, követni a vágyait és az álmait. Mégis ülve maradt, bénultan hallgatta a kint tomboló vihart, a szél süvítését.

Csak teltek a napok, de az eső nem enyhült. Akkor úgy döntött, sétálni indul. Hideg volt, a szél minduntalan ki akarta tépni kezéből a jótékonyan takaró esernyőt. Arcán még mindig folyamatosan futkároztak a könnyek, félve bújt el az ernyő mögött. Igyekezett kerülgetni a tócsákat, melyek vize minden egyes esőcsepp érkezése után gyűrűzni kezdett és zavarossá vált. Nem tudta, hová tart, csak haladt előre.

Egy idegen megszólította:
- Miért sírsz, kislány? Miért bóklászol ebben az időjárásban egyedül? Meg fogsz fázni!
- Nem sírok, csak az eső…
- Tudod, nem fog örökké esni. Kisüt majd a nap, a mosoly is megjelenik az arcodon.
- Tudom…
- Nem szabad türelmetlennek lenned. Hagyd, hogy az érzések lecsillapodjanak, adj időt magadnak. Meglátod, minden rendben lesz és nem fogsz tudni betelni a nap ragyogásával.
- Igen, tudom, hogy így lesz. De mi van akkor, ha nem vágyom már a napsütésre? Mert eltörli az eső emlékét. Semmi sem lesz már ugyanaz…
- Erre a kérdésre te magad is tudod a választ.

Ezzel az idegen örökre eltűnt. A lány később nem emlékezett, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, mindenesetre ráébredt, hogy az emlékeit soha senki nem veheti el tőle, ahogy az érzelmeit sem. Minden egyedül csak benne él tovább. Arra is rájött, hogy a napsütés akkor is bekövetkezik, ha ő minden erejével harcol ellene. Nem tehet semmit. Semmi sem tarthat örökké, minden folyton változik. Ez a gondolat újabb félelemmel töltötte el. Félt a változástól. Félt attól, hogy minden véget ér. Félt, hogy minden érzés, ami eddig éltette, örökre a semmibe veszik majd.

Lassan hazafelé vette az irányt. Ruhái teljesen átáztak, hajából folyt a víz, cipője beázott. Nem is érezte, de minden porcikája vacogott. Nem érdekelte. Csak egy ölelésre vágyott volna. Kizárt minden józan gondolatot a fejéből, úrrá lettek rajta az érzelmei. Nem vágyott a változásra, csak vigaszt várt. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, de tudta, soha nem kapja meg. Mérges volt az üres szavakra, melyek nem segítettek rajta. Ő maga is tisztában volt mindennel. De nem akarta. Még küzdött.

 

People Always Leave

Sok ezer idegen arc nap mint nap. Rájuk pillantunk, majd némán elhaladunk mellettük anélkül, hogy tudnánk, mi rejlik a felszín alatt. Rengeteggel találkozunk, soknak bemutatkozunk, párat megismerünk, néhányat megszeretünk. Nem tudhatjuk, mennyi időt töltenek velünk, mikor távoznak, maradnak-e örökre. Rögtön felismerjük, ha különleges emberrel van dolgunk. Beengedjük. Megnyílunk.

Nem tudod, mi mindent tanítottál nekem és nem tudod, mi mindent elvettél tőlem. Ürességet hagytál magad mögött. Hiányzol. Itt hagytál a fagyban, a süvítő szélben, a zuhogó esőben, a sötétségben. Hiányzol. Egyedül hagytál a földön kuporogva. Egyedül a fájdalmammal és a hiányoddal. Kettesben az ürességgel. Magadhoz szorítottál erősen, megcsókoltál, majd elengedtél, ellöktél magadtól, hagytál a mélybe zuhanni. Elhagytál. Örökre. Hiányzol…