Hajnali 2 felé járhatott az idő. Egészen kellemes volt a levegő, bár azért hűvös volt egy kicsit. A város gyönyörűen ki volt világítva, mint mindig, romantikus látványt nyújtottak a fények. A szabadtéri szórakozóhelyen iszonyatos tömeg volt, rengeteg ember nyüzsgött ott. A zene bömbölt, a fiatalok ittak és táncoltak.
Két lány ült a Duna-parton, Read the rest of this entry »
“There are two tragedies in life.
One is to LOSE your heart’s desire.
The other is to GAIN it.”
/George Bernard Shaw/
Két lány ült az erkélyen. Tikkasztó nyári nap utáni fülledt este volt. Rengeteg volt a szúnyog és mivel az égen nem voltak felhők, millió csillag ragyogott a végtelen mennyezeten. Mécsesek és füstölők vették körbe őket, egy pléddel takarták le a követ és a földön ültek. Kezükben egy-egy pohár mojitoval gyújtottak egyik cigiről a másikra, közben pedig elmélkedtek.
Hanyatt feküdtek és bámulták a csillagos eget. Álmodoztak és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek. Életről, halálról, szerelemről, barátságról. Mindketten távol álltak attól, hogy azt mondhassák, boldogok, mégis nagyon jól érezték magukat. Élvezték a sötétséget, a csendet, az alkoholt.
- Láttam egy hullócsillagot! De nem mondom el, mit kívántam.
- Úgyis tudom. Azt, amit én is kívántam volna.
Két lány ült az erkélyen. Két hétköznapi lány, tele ábrándokkal, vágyakkal, álmokkal, tervekkel, reménnyel. Szerelemmel. Csalódással. Bánattal. Fájdalommal. Szomorúsággal. Kilométerek választották el őket álmaik tárgyától, mégis fényévek álltak közöttük. Ésszel felfoghatatlan távolság.
Ennek ellenére jól érezték magukat, nevettek mindenen. Nem sírtak. Énekeltek:
“You know I love you, I really do…
But I can’t fight any more for you
And I don’t know, maybe we’ll be together again
Some time… in another life”
Vajon az álmok meghalnak egyszer? Vajon lesznek még boldogok? Nem tudták. De aznap este nem számított mi lesz másnap, mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva… évek múlva. Csak az számított, hogy ők tudták, számíthatnak egymásra.
Két lány ült az erkélyen. Két összetört szív.
“Sex is the easy part. Giving your heart to somebody…
that’s the scary part.”
/Peyton Sawyer in One Tree Hill s02e15/
Egy tavaszi délutánon találkoztak újra. Kellemes szellő cirógatta arcukat, miközben kéz a kézben sétáltak távol a város zajától. Minden tökéletesnek tűnt. Csak rápillantott a mellette sétáló fiúra, és boldognak érezte magát. Hosszú ideje először. Álmodni sem mert ilyen örömről, ami aznap elöntötte.
A világ minden érzelmével nézte az arcát. Hibátlannak látta őt. Hiába fürkészte az arcát, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. De csak nézte, figyelte hosszasan. Próbálta megfejteni a kiismerhetetlen embert, de nem járt sikerrel. Millió érzés furakodott a szívébe, akárhogy is küzdött ellene, akárhogy próbálta maga elől is eltitkolni.
Szerette. Igen, szerelmes volt. Szerette minden egyes pórusát, minden szempilláját. Imádta a szemeit, amikben elveszett. Azokat a sötétbarna, mélyen ülő szemeket, melyekkel mindig érdeklődéssel figyelte a világot. Az érzés hihetetlen félelemmel töltötte el. Soha nem érzett még ilyet senki iránt és ez furcsa volt. Félt az érzéstől. Félt saját magától és félt tőle is.
Teltek a hetek. Úgy érezte, vánszorog az idő. Az érzések egyre inkább elmélyültek, a szép emlékek gyarapodtak, a rosszak pedig a ködbe vesztek. Észérvekkel nem lehetett már hatni rá, senki sem tudta befolyásolni. Csak úszott tovább az árral, egyre messzebbre merészkedett a labirintusban, míg arra nem ébredt, hogy menthetetlenül elveszett. Eltévedt és nem találta a kiutat. Csak tapogatózott a sötétben.
Teher volt minden találkozás. Egy kíméletlen játék, melyben érezte, vesztésre áll. Ahogy közeledett veresége órája, egyre kétségbeesettebb lett. Minden pillanat kínzás volt, minden lélegzet fájt. Mégsem beszélt. Soha nem mondta neki, mi minden bántja. Tortúra volt az egész. Lassú, fájdalmas halál.
Egyszer azt mondta neki:
- Szeretlek.
Egy kisebb kő ekkor leesett a szívéről, de nem sokat könnyített rajta. Üres, jelentéktelen szó volt csupán. Nem mondott vele semmit. Csak a csend felelt.
Mikor véget ért minden, nem lepődött meg, de megkönnyebbülést sem érzett. Csak újabb fájdalmat. A búcsú fájt a legjobban, még fel sem fogta igazán. Soha többé nem fogja látni az ismerős arcot, soha többé nem fogja hallani a hangját. Soha többé nem fog már beszélni vele. Soha. Soha. Soha.
- Nekem sem könnyű most. Persze, azért könnyebb, mert…
- Mert nem vagy szerelmes.
- Igen. Sajnálom… Úgy gondoltam, írnék majd.
- Ne írj! Soha.
- Azért remélem, nem fogsz utálni.
- Az utálat ugyanaz, mint a szerelem. Egy hajszál választja el a kettőt egymástól… Most jön az a rész, hogy “boldog öregkort és további szép életet”?
- Nem. Csak simán “szia”.
- Szia…
Ezzel örökre elment.
/Torres Dani – Ne kérdezd, miért!/
Sötét éjszaka volt. Csak a házak ablakaiból szűrődött ki némi fény, de a legtöbben már javában mély álomba merültek. Álltam az ablaknál és néztem a fényeket. Néztem a holdat, a házakat, a várost. Megpillantottalak. Csak a sötét sziluetted körvonalait láttam kibontakozni a halvány fényben, mégis tudtam, hogy Te vagy az. Fogalmam sincs, honnan, csak tudtam. Egyszerűen éreztem. Ekkor észrevetted, hogy valaki néz és rögtön irányomba pillantottál. Mintha a másodperc töredékére találkozott volna tekintetünk, aztán gyorsan elbújtam a sötétség védelmező falai mögé.
Olyan jó volt látni! De miért!? Annyira fájt és mégis jó volt. Mardosta a szívemet a látványod és az a tudat, hogy nem érhetlek el. Sem akkor, sem soha. Még loptam néhány pillantást, hogy képedet örökre az agyamba véshessem, aztán visszazuhantam a sötétségbe és az ürességbe.
Csak ülök és várok. Várom, hogy véget érjen. Mert nem tarthat örökké. Semmi sem tart örökké. A szerelem, a vágyak, az álmok… mind meghalnak. A boldogság, mely édes örömkönnyeket hoz, mely a magasba repít, felhők fölé emel, egy pillanat töredéke alatt elillan. Valami más lép a helyébe: bánat, fájdalom, kétségbeesés. Senki nem csettint, hogy egy szempillantás alatt eltűnjenek végre. Hiába szállok szembe velük, vérengző fenevadakként támadnak rám újra és újra. Minden reggel harcot vívok a maradék erőmmel az aznapi túlélésért, de a gyengeség magával ragad, elképesztő erővel újra és újra lehúz magával a mélybe, akadályozva, hogy felálljak. Láncok tekerednek körém, minden erejükkel visszatartanak, a hurok a nyakam körül egyre fojtogat, szívemet ezernyi penge szúrja át, kitartóan vérzik és vérzik, de még eltökélten dobog.
Jó reggelt, így 3 óra alvás után, ami rengeteg ahhoz képest, amennyit már hajnali 4 körül hittem, hogy sikerülni fog. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, rögtön elöntötte az agyamat a tegnapi… Éjjel képtelen voltam elaludni, nem tudtam sírni sem, csak feküdtem a sötétben és gondolkoztam, újra és újra átpörgettem az agyamban. Amikor épp nem, akkor pedig csak feküdtem, néztem ki a fejemből és fájt. Még soha nem fájt ennyire semmi. Hiába éreztem, hiába tudtam, hogy ez lesz, teljesen más mégiscsak szemtől szembe az arcomba hallani… Bár örültem volna, ha a szemembe mondja és nem a falat bámulva. Gondolom, hogy mondani sem volt könnyű mondjuk. Elég volt egy mondat, ami szinte pontosan az volt, amit sejtettem is, hogy lesz, rögtön elkezdett hevesen verni a szívem, amint eljutott az agyamig, gombóc volt a torkomban, remegett a gyomrom, elcsuklott a hangom. Csak ültem ott megsemmisülten, próbáltam felfogni, mi is történik, hallgattam tovább, amit még mondani szeretett volna, de abból már szinte semmit nem tudnék felidézni, ugyanis a lényegnél leragadtam. Viszont maradtam még, ugyanis nem vagyok az az idióta, aki egy “akkor bazdmeg”-gel vagy ilyesmivel nagyképűen elvonul, mintha nem fájna. Tisztáznunk kellett pár dolgot, illetve kíváncsi voltam, hogy mégis mi is volt ez köztünk vagy ilyesmi. Persze tipikusan megint jöttek az elpoénkodások, én kínomban, bánatomban már röhögtem is. Viszont örülök, hogy nem úgy lett vége, hogy szépen kussolok, érezzük mindketten, hogy nem működik, megvárom, míg kidob, és mosolyogva egyetértek. Örülök, hogy elmondtam neki, mit éreztem, már amióta megismertem, meglepően könnyen jöttek a szavak. Bár a szerelem és a fáj baromira üres szavak mindenkinek, aki most nem éli át azt, amit én. Az, hogy neki sem túl jó érzés, pedig egyáltalán nem változtat azon semmit, hogy nekem milyen. Mert nem ő ül itt táskás és könnyes szemekkel, gondolatait összeszedni próbálván, teljesen széthullva, azon erőlködve, hogy valahogyan összekaparja mindazt, ami megmaradt magából. Most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, aztán kiköptek. Elképesztően megsemmisítő érzés az, hogy valaki egyszerűen semmit nem talál bennem, amit szerethetne csak egy kicsit is. Én úgy 17 hónapja szeretem mindig egyre jobban, illetve mától ezt már le kell építenem. Esküszöm, ez lesz róla az utolsó blogbejegyzés, mielőtt összeszedem magam. Nem tudom, menni fog-e, de muszáj lesz, mert nem szeretnék roncs lenni tovább, nem akarom a tavalyit újra, mert már akkor is pokolian fájt. Talán jobb így, hallom a saját fejemben ezt a kamugondolatot, mert lófaszt jó, illetve hát minél jobb?! Mert ha idén nem tűnik fel újra az életemben, ha soha nem tudom meg, milyen vele, lehet, hogy kb. pont mostanában már nem is gondolnék rá, feljöttem volna Pestre, összejöttem volna valakivel, és most boldog lennék. Szóval lehet, hogy annál sem jobb, sőt, most úgy érzem rosszabb. Mert már tudom, milyen vele. Tudom, milyen vele feküdni, vele ébredni, stb, stb. És hiába éreztem, hogy egyre inkább nem működik, az érzéseimen nem változtatott. Ő pedig nem tudott érezni semmit, mert látta, hogy nem működik. Jó neki. Bárcsak én is ilyen reálisan látnám a dolgokat. Mondtam neki, hogy elcsesztem, mert nem tudtam önmagam lenni vele. Hogyan is sikerült volna? Mikor egy év után az ember megkapja azt, akire mindig is vágyott és én konkrétan nem hittem el. Ráadásul az első pár hét számomra olyan jól telt vele, hogy azt pláne nem hittem el. Kerestem, hogy hol is a hiba ebben, mert ez velem meg sem történhet. Hát nem is történt. Aki agyal, aki fél, hogy véget ér az álom, az úgy is fog járni. Azt mondta, szerinte ő nem volt olyan, hogy én olyan lehessek. Mintha tudná, milyen vagyok… :D Hát ezek után már én sem tudom, mi marad belőlem. Bár az a vicces, hogy napok, hetek óta rettegtem, aludni sem tudtam, és csütörtök este is még “egy életvidám lányt” látott az, akinek szerencsétlensége volt hozzám. Éjjel azon gondolkoztam, hogy talán így kerek a történet, hogy talán kellett ez, hogy lezárhassam magamban, kellett ez, hogy jól pofon vágjon. Így talán egyszer majd ha visszatekintek, csak a szép emlékek jutnak majd eszembe és nem fogom elbőgni magam, mikor meglátom a dolgokat, amiket tőle kaptam. Azért gáz, hogy 3 hónap kellett ehhez, hogy rájöjjön, nem megy. De hogy az elején többnek gondolta, meg még tavaly is, mikor együtt sem voltunk, és hogy szerinte jó, hogy legalább megtudtuk, milyen együtt. Jah. Neki szar, nekem meg jó. :D Az fáj igazából a legjobban, hogy soha többé nem fogom látni. Mármint húú, max összefutunk a villamoson vagy ilyesmi, de soha többé nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg. Ez már önmagában is gyilkos gondolat. Kicsit erős volt, mikor azt mondtam neki, ne is lássam többé, egyék csak meg a nutellámat is, és hogy majd esetleg talán köszönni fogok, ha összefutunk. Egyáltalán nem érzek sem haragot, sem neheztelést, semmi ilyesmit, csak szimplán fáj. Tavaly sem azért nem köszöntem neki a vonaton, mert haragudtam volna rá, csak annyira vert a szívem, hogy nem jött volna ki hang a torkomon. Az a baj, érzem magamban ezt az űrt, és fel sem fogom még mindig. Csak belegondolok, mi fáj, és el sem hiszem, hogy ez történt, pedig tudtam. Azért előtte nagyon nem kellett volna a 2 órás mozizás, de ez van. Többet úgysem mostanában fogom betenni a lábam moziba. LOL. Moziban láttam meg először és moziban dobott ki. Milyen szép is az élet. Mikor már nem tudtam mit mondani neki, csak teljesen befordultam, ültem szótlanul és néztem ki a fejemből, akkor szépen felálltam, hogy hazajövök, persze a nyamvadt albiba, ahol még kisírni sem fogom tudni magam. Felajánlotta, hogy hazakísér, nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen, már szabadulni akartam, de aztán rájöttem, hogy egyedül már az utcán összeesek, és ha eljön velem, akkor úgysem tudok sírni. Nem is tudtam, szépen, mosolyogva mentem mellette. Azt is mondta, mindig jól elbeszélgettünk. WOW. Én pedig mondtam neki, hogy legalább a szex király volt. Mikor utoljára megálltunk a kapuban, nem is tudtam, hogyan vehetnék egyáltalán örökre búcsút attól, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit, és hogy mégis mit mondhatnék. Kérdezte, adjon-e puszit, hát bántam volna, ha dacból azt mondom, nem kell. Meg is ölelt, adott pár puszit, még csók is volt és azt mondta, semmilyen szempontból nem voltunk hétköznapiak, mert senkivel sem volt neki még ilyen, hogy szakítottak volna, és utána még smacc. Hát én még búcsúszexben is benne lettem volna, egyértelmű. XD Mosolyogva váltunk el egy sziával, és csak a liftben estem össze. De nagyon kevés volt az a fél perc arra, hogy kijöjjön minden, ami fáj belül. Utána újra össze kellett szednem magam, nem tudok mások előtt igazán sírni. Meg úgy alapból kimutatni az érzelmeimet. Hát így jártam most. Azt hiszem ennyi, jól esett kiírni mindezt magamból, bár nem lett tőle jobb, nem fogok hazudni. Ha még eszembe jut valami, azért ígéretemmel ellentétben még kiírom magamból szerintem. És most bőghetek végre…
Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.
Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.
Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.
Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.
Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.
Szeretjük a szüleinket, a családunkat. Szeretjük a barátainkat. És szeretünk valakit, akit a szívünk választ. Nem tehetünk semmit. Küzdhetünk ellene a végsőkig, tagadhatjuk, de mindig ott lesz az a gombóc a torkunkban, amikor meglátjuk. A szívünk elkezd verni, fejünkből kiszáll a vér, a világ elsötétül, elkezdünk remegni, fázunk és közben ver a víz… Saját magunkat is becsaphatjuk azzal, hogy nem érzünk semmit, de közben álmatlanul forgolódunk éjszakánként.
Miért pont ő? Annyian vannak a világon, igazán nem panaszkodhatunk. Valószínűleg rengetegen jobban néznek ki nála, kedvesebbek, szeretnek minket… ez miért nem elég? Csak azt látjuk, hogy az ő szája tökéletes, az orrának vonala, az álla, a homloka, a haja, a szempillája… egyetlen apró részlet sem kerüli el figyelmünket, mikor ránézünk… az illata megszédít, egyetlen csókjától remeg a térdünk, az érintése pedig a mennyekbe repít.
“Fogok-e még valaha így érezni?” – Tesszük fel a kérdést magunknak. Nem tudhatjuk. “Bárcsak ne szeretném… hiszen eltompítja minden más gondolatomat, túlságosan a megszállottjává váltam. De olyan jó Őt szeretni és nem mást. Nem kellene más, ha ő az enyém lehetne. Soha!” – Ellentmondások. Boldogság és szomorúság. Öröm és fájdalom.
Már az is boldoggá tesz, hogy szerelmes vagyok. Szárnyalok, lebegek a föld felett, álmodozom, fantáziálok, sírok, szenvedek. “Elmúlik-e ez az érzés valaha? Bárcsak vége lenne már, de nem, nem akarom, hogy elmúljon!” – Szeretek szeretni. Szeretem Őt szeretni.
- Szeretlek! Ne haragudj! – mondta a lány és őszintén bánt mindent. Bánta, hogy elfelejtett mindent, ami egykor olyan szép volt, bánta, hogy elindult egy álom után, ami soha nem hozta el számára az áhított boldogságot. Bánta, hogy hazudott, bánta, hogy fájdalmat okozott annak, akiről tudta, a világon a legjobban szereti őt. Hitte, hogy minden okkal történik, de nem tudta, az elmúlt fél év alatt mit kellett volna megtanulnia. Mert visszatekintve sem tett volna szinte semmit másképp. Tudta, jól döntött, mikor a szívére hallgatott.
Most szégyellte magát, de közben örült. Tudta, hogy mostantól minden rendben lesz, mert az élet mégis úgy alakult, hogy visszatért ahhoz, akihez kellett. Nehéz volt elnyomnia magában minden más gondolatot, a fejében naponta vagy százszor eltette egy dobozba a nemkívánatos betolakodót, és elengedte ‘örökre’. Utána pár percre mindig sikerült megkönnyebbülnie.
- Miért? Miért történt ez az egész? Egyáltalán minek ismertem meg? Az az este elrontott mindent. Azt hittem, többet érek annál, hogy szó nélkül el tudjon tűnni az életemből. Vajon gondol rám néha? Ugyan már, rég más köti le a gondolatait. Vajon hiányzom neki? Miért hiányoznék? Vajon tudja, mennyire hiányzik és hogy mennyire fáj? De nem! Nem szerethetem! Hiszen alig ismerem, ő pedig nem akart engem. El kell fogadnom, hogy soha nem lesz az enyém. – némán küzdött magával.
Hamarosan meghallotta az érkező autó ismerős hangját. Szinte soha nem tévedett. Mikor az ablakhoz szaladt, tényleg mindig azt látta, akit várt. Végre hazajött. Örült neki, végre megcsókolhatta. Nagyon jó érzés öntötte el, mikor éjjelente együtt hajtották álomra a fejüket. – Szép álmokat, drága! – mondta, és újra Róla álmodott.
