Egy rövid intervallum, mely bizonytalan ideig tart és hirtelen ér véget. Semmi sem állandó, csak a változások. Semmi sem biztos, csak a bizonytalanság. Mert tényleg nem tudom és már nem is gondolom. De még elhiszem.
Valami furcsa őrület folyamatos mozgásban tart, a nyugodt józanság pedig visszahúz. Nem értem. Már nem kérdezek semmit. Nem is ismerek magamra a sok idegen között. Az arcok is minduntalan változnak, Read the rest of this entry »
Napok óta szüntelenül esett. A lány a szobájában kuksolt, csak ült az ablaknál, és némán meredt a távolba. Könnyei vastag fátylán át homályosan látta a világot. Ahogy az esőcseppek gyors ütemben folytak le az ablakon, úgy peregtek le könnycseppei puha arcbőrén, majd néhány a padlóra hullott. Nézte az egybefüggő, szürke felhőréteget, melyen a nap egyetlen sugarának sem sikerült áttörnie. A felhők szakadatlanul ontották magukból a vizet, dörgött és villámlott.
A lány biztonságban érezte magát a meleg szobában. A saját kis odúja volt, ahová bármikor visszahúzódhatott, ahol senki és semmi nem zavarta. Jó érzéssel töltötte el, mikor egyedül lehetett a gondolataival, néha mégis börtönben érezte magát. Ilyenkor jól esett volna kitörni, világgá menni, elindulni a végtelenbe, követni a vágyait és az álmait. Mégis ülve maradt, bénultan hallgatta a kint tomboló vihart, a szél süvítését.
Csak teltek a napok, de az eső nem enyhült. Akkor úgy döntött, sétálni indul. Hideg volt, a szél minduntalan ki akarta tépni kezéből a jótékonyan takaró esernyőt. Arcán még mindig folyamatosan futkároztak a könnyek, félve bújt el az ernyő mögött. Igyekezett kerülgetni a tócsákat, melyek vize minden egyes esőcsepp érkezése után gyűrűzni kezdett és zavarossá vált. Nem tudta, hová tart, csak haladt előre.
Egy idegen megszólította:
- Miért sírsz, kislány? Miért bóklászol ebben az időjárásban egyedül? Meg fogsz fázni!
- Nem sírok, csak az eső…
- Tudod, nem fog örökké esni. Kisüt majd a nap, a mosoly is megjelenik az arcodon.
- Tudom…
- Nem szabad türelmetlennek lenned. Hagyd, hogy az érzések lecsillapodjanak, adj időt magadnak. Meglátod, minden rendben lesz és nem fogsz tudni betelni a nap ragyogásával.
- Igen, tudom, hogy így lesz. De mi van akkor, ha nem vágyom már a napsütésre? Mert eltörli az eső emlékét. Semmi sem lesz már ugyanaz…
- Erre a kérdésre te magad is tudod a választ.
Ezzel az idegen örökre eltűnt. A lány később nem emlékezett, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, mindenesetre ráébredt, hogy az emlékeit soha senki nem veheti el tőle, ahogy az érzelmeit sem. Minden egyedül csak benne él tovább. Arra is rájött, hogy a napsütés akkor is bekövetkezik, ha ő minden erejével harcol ellene. Nem tehet semmit. Semmi sem tarthat örökké, minden folyton változik. Ez a gondolat újabb félelemmel töltötte el. Félt a változástól. Félt attól, hogy minden véget ér. Félt, hogy minden érzés, ami eddig éltette, örökre a semmibe veszik majd.
Lassan hazafelé vette az irányt. Ruhái teljesen átáztak, hajából folyt a víz, cipője beázott. Nem is érezte, de minden porcikája vacogott. Nem érdekelte. Csak egy ölelésre vágyott volna. Kizárt minden józan gondolatot a fejéből, úrrá lettek rajta az érzelmei. Nem vágyott a változásra, csak vigaszt várt. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, de tudta, soha nem kapja meg. Mérges volt az üres szavakra, melyek nem segítettek rajta. Ő maga is tisztában volt mindennel. De nem akarta. Még küzdött.
“A szakításnak 5 szakasza van: az első a tagadás, amikor el sem hiszed h ez veled történt stb. Ezen már túl vagy. A második a harag, szerintem ezt is letudtad már. A harmadik az alkudozás… amikor alkudozni szeretnél, visszakapni, nem akarsz felejteni, az emlékekben élsz. A depresszió a 4. fázis, amikor nem akarsz senkivel beszélni, se találkozni, és felidézed az emlékeket, és szomorú vagy, ami TERMÉSZETES, tekintve milyen veszteség ért… és ez a szakasz ad alkalmat arra h kisírd magadból a fájdalmat, de aztán a bánat idővel kikopik majd. És az 5. szakasz az az elfogadás. Ez csak akkor történhet meg, ha elfogadjuk, hogy eljárt az idő a kapcsolat felett. Lassan, de biztosan a sebeink is begyógyulnak, átesünk a kezdeti megrázkódtatáson. Nincs több hiú remény, szerepjátszás, kényszer. Eljutunk arra a pontra, hogy örülünk volt kedvesünk megismerésének, a közösen eltöltött időnek. Ebben a szakaszban már csak azon gondolkodunk, hogy mit tanultunk a kapcsolatból, mit nem szabad elkövetni a következőben, vagy mit kell majd tennünk, amit elmulasztottunk. Az elfogadás jele, mikor visszanyerjük önbecsülésünket, van erőnk a továbblépéshez.
De látod, ez teljesen normális és ne hibáztasd magad érte, jogosan vagy szomorú és elkeseredett és oké persze a barátaid próbálnak kihúzni, de aki nem érti meg miért vagy ilyen, az elmehet a picsába. Ha valaki egyszer átélte azt amit te, az megérti. Hidd el nem fog örökké így maradni. Persze erre most gondolni sem mersz, mert valld be megijeszt a gondolat, hogy egyszer túllépsz majd ezen és már nem fog negyed ennyire sem számítani. Még kapaszkodsz bele…”
Köszönöm, Z! (L)
I should have known by the way you passed me by, there was something in your eyes and it wasn’t right. I should have walked but I never had the chance, everything got out of hand and I let it slide… Now I only have myself to blame for falling for your stupid games
You stole my happy, you made my cry, took the lonely and took me for a ride and I wanna undo it. You had my heart, now I want it back, I’m starting to see everything you lack, boy you blew it, you put me through it, I wanna undo it.
/Carrie Underwood – Undo It/
Jó reggelt, így 3 óra alvás után, ami rengeteg ahhoz képest, amennyit már hajnali 4 körül hittem, hogy sikerülni fog. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, rögtön elöntötte az agyamat a tegnapi… Éjjel képtelen voltam elaludni, nem tudtam sírni sem, csak feküdtem a sötétben és gondolkoztam, újra és újra átpörgettem az agyamban. Amikor épp nem, akkor pedig csak feküdtem, néztem ki a fejemből és fájt. Még soha nem fájt ennyire semmi. Hiába éreztem, hiába tudtam, hogy ez lesz, teljesen más mégiscsak szemtől szembe az arcomba hallani… Bár örültem volna, ha a szemembe mondja és nem a falat bámulva. Gondolom, hogy mondani sem volt könnyű mondjuk. Elég volt egy mondat, ami szinte pontosan az volt, amit sejtettem is, hogy lesz, rögtön elkezdett hevesen verni a szívem, amint eljutott az agyamig, gombóc volt a torkomban, remegett a gyomrom, elcsuklott a hangom. Csak ültem ott megsemmisülten, próbáltam felfogni, mi is történik, hallgattam tovább, amit még mondani szeretett volna, de abból már szinte semmit nem tudnék felidézni, ugyanis a lényegnél leragadtam. Viszont maradtam még, ugyanis nem vagyok az az idióta, aki egy “akkor bazdmeg”-gel vagy ilyesmivel nagyképűen elvonul, mintha nem fájna. Tisztáznunk kellett pár dolgot, illetve kíváncsi voltam, hogy mégis mi is volt ez köztünk vagy ilyesmi. Persze tipikusan megint jöttek az elpoénkodások, én kínomban, bánatomban már röhögtem is. Viszont örülök, hogy nem úgy lett vége, hogy szépen kussolok, érezzük mindketten, hogy nem működik, megvárom, míg kidob, és mosolyogva egyetértek. Örülök, hogy elmondtam neki, mit éreztem, már amióta megismertem, meglepően könnyen jöttek a szavak. Bár a szerelem és a fáj baromira üres szavak mindenkinek, aki most nem éli át azt, amit én. Az, hogy neki sem túl jó érzés, pedig egyáltalán nem változtat azon semmit, hogy nekem milyen. Mert nem ő ül itt táskás és könnyes szemekkel, gondolatait összeszedni próbálván, teljesen széthullva, azon erőlködve, hogy valahogyan összekaparja mindazt, ami megmaradt magából. Most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, aztán kiköptek. Elképesztően megsemmisítő érzés az, hogy valaki egyszerűen semmit nem talál bennem, amit szerethetne csak egy kicsit is. Én úgy 17 hónapja szeretem mindig egyre jobban, illetve mától ezt már le kell építenem. Esküszöm, ez lesz róla az utolsó blogbejegyzés, mielőtt összeszedem magam. Nem tudom, menni fog-e, de muszáj lesz, mert nem szeretnék roncs lenni tovább, nem akarom a tavalyit újra, mert már akkor is pokolian fájt. Talán jobb így, hallom a saját fejemben ezt a kamugondolatot, mert lófaszt jó, illetve hát minél jobb?! Mert ha idén nem tűnik fel újra az életemben, ha soha nem tudom meg, milyen vele, lehet, hogy kb. pont mostanában már nem is gondolnék rá, feljöttem volna Pestre, összejöttem volna valakivel, és most boldog lennék. Szóval lehet, hogy annál sem jobb, sőt, most úgy érzem rosszabb. Mert már tudom, milyen vele. Tudom, milyen vele feküdni, vele ébredni, stb, stb. És hiába éreztem, hogy egyre inkább nem működik, az érzéseimen nem változtatott. Ő pedig nem tudott érezni semmit, mert látta, hogy nem működik. Jó neki. Bárcsak én is ilyen reálisan látnám a dolgokat. Mondtam neki, hogy elcsesztem, mert nem tudtam önmagam lenni vele. Hogyan is sikerült volna? Mikor egy év után az ember megkapja azt, akire mindig is vágyott és én konkrétan nem hittem el. Ráadásul az első pár hét számomra olyan jól telt vele, hogy azt pláne nem hittem el. Kerestem, hogy hol is a hiba ebben, mert ez velem meg sem történhet. Hát nem is történt. Aki agyal, aki fél, hogy véget ér az álom, az úgy is fog járni. Azt mondta, szerinte ő nem volt olyan, hogy én olyan lehessek. Mintha tudná, milyen vagyok… :D Hát ezek után már én sem tudom, mi marad belőlem. Bár az a vicces, hogy napok, hetek óta rettegtem, aludni sem tudtam, és csütörtök este is még “egy életvidám lányt” látott az, akinek szerencsétlensége volt hozzám. Éjjel azon gondolkoztam, hogy talán így kerek a történet, hogy talán kellett ez, hogy lezárhassam magamban, kellett ez, hogy jól pofon vágjon. Így talán egyszer majd ha visszatekintek, csak a szép emlékek jutnak majd eszembe és nem fogom elbőgni magam, mikor meglátom a dolgokat, amiket tőle kaptam. Azért gáz, hogy 3 hónap kellett ehhez, hogy rájöjjön, nem megy. De hogy az elején többnek gondolta, meg még tavaly is, mikor együtt sem voltunk, és hogy szerinte jó, hogy legalább megtudtuk, milyen együtt. Jah. Neki szar, nekem meg jó. :D Az fáj igazából a legjobban, hogy soha többé nem fogom látni. Mármint húú, max összefutunk a villamoson vagy ilyesmi, de soha többé nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg. Ez már önmagában is gyilkos gondolat. Kicsit erős volt, mikor azt mondtam neki, ne is lássam többé, egyék csak meg a nutellámat is, és hogy majd esetleg talán köszönni fogok, ha összefutunk. Egyáltalán nem érzek sem haragot, sem neheztelést, semmi ilyesmit, csak szimplán fáj. Tavaly sem azért nem köszöntem neki a vonaton, mert haragudtam volna rá, csak annyira vert a szívem, hogy nem jött volna ki hang a torkomon. Az a baj, érzem magamban ezt az űrt, és fel sem fogom még mindig. Csak belegondolok, mi fáj, és el sem hiszem, hogy ez történt, pedig tudtam. Azért előtte nagyon nem kellett volna a 2 órás mozizás, de ez van. Többet úgysem mostanában fogom betenni a lábam moziba. LOL. Moziban láttam meg először és moziban dobott ki. Milyen szép is az élet. Mikor már nem tudtam mit mondani neki, csak teljesen befordultam, ültem szótlanul és néztem ki a fejemből, akkor szépen felálltam, hogy hazajövök, persze a nyamvadt albiba, ahol még kisírni sem fogom tudni magam. Felajánlotta, hogy hazakísér, nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen, már szabadulni akartam, de aztán rájöttem, hogy egyedül már az utcán összeesek, és ha eljön velem, akkor úgysem tudok sírni. Nem is tudtam, szépen, mosolyogva mentem mellette. Azt is mondta, mindig jól elbeszélgettünk. WOW. Én pedig mondtam neki, hogy legalább a szex király volt. Mikor utoljára megálltunk a kapuban, nem is tudtam, hogyan vehetnék egyáltalán örökre búcsút attól, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit, és hogy mégis mit mondhatnék. Kérdezte, adjon-e puszit, hát bántam volna, ha dacból azt mondom, nem kell. Meg is ölelt, adott pár puszit, még csók is volt és azt mondta, semmilyen szempontból nem voltunk hétköznapiak, mert senkivel sem volt neki még ilyen, hogy szakítottak volna, és utána még smacc. Hát én még búcsúszexben is benne lettem volna, egyértelmű. XD Mosolyogva váltunk el egy sziával, és csak a liftben estem össze. De nagyon kevés volt az a fél perc arra, hogy kijöjjön minden, ami fáj belül. Utána újra össze kellett szednem magam, nem tudok mások előtt igazán sírni. Meg úgy alapból kimutatni az érzelmeimet. Hát így jártam most. Azt hiszem ennyi, jól esett kiírni mindezt magamból, bár nem lett tőle jobb, nem fogok hazudni. Ha még eszembe jut valami, azért ígéretemmel ellentétben még kiírom magamból szerintem. És most bőghetek végre…
Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.
Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.
Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.
Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.
Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.
