Hajnali 2 felé járhatott az idő. Egészen kellemes volt a levegő, bár azért hűvös volt egy kicsit. A város gyönyörűen ki volt világítva, mint mindig, romantikus látványt nyújtottak a fények. A szabadtéri szórakozóhelyen iszonyatos tömeg volt, rengeteg ember nyüzsgött ott. A zene bömbölt, a fiatalok ittak és táncoltak.
Két lány ült a Duna-parton, Read the rest of this entry »
A kislány minden áldott nap a természetben töltötte el az idejét. Imádta figyelni a különböző kis állatok, rovarok, bogarak sokszínűségét. Nem undorodott a meztelencsigáktól sem, bátran a tenyerébe tette és alaposan szemügyre vette őket. Kíváncsian figyelte rokonaikat is, akik hátukon cipelték a házaikat. Szórakozásként fűszállal tapogatta őket, majd mikor azok félve visszahúzták tapogatóikat, nevetve próbálta megértetni velük, hogy nem kell félniük tőle, hiszen ő nem akar ártani nekik.
Élvezettel figyelte, ahogyan a méhecskék Read the rest of this entry »
Két lány ült az erkélyen. Tikkasztó nyári nap utáni fülledt este volt. Rengeteg volt a szúnyog és mivel az égen nem voltak felhők, millió csillag ragyogott a végtelen mennyezeten. Mécsesek és füstölők vették körbe őket, egy pléddel takarták le a követ és a földön ültek. Kezükben egy-egy pohár mojitoval gyújtottak egyik cigiről a másikra, közben pedig elmélkedtek.
Hanyatt feküdtek és bámulták a csillagos eget. Álmodoztak és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek. Életről, halálról, szerelemről, barátságról. Mindketten távol álltak attól, hogy azt mondhassák, boldogok, mégis nagyon jól érezték magukat. Élvezték a sötétséget, a csendet, az alkoholt.
- Láttam egy hullócsillagot! De nem mondom el, mit kívántam.
- Úgyis tudom. Azt, amit én is kívántam volna.
Két lány ült az erkélyen. Két hétköznapi lány, tele ábrándokkal, vágyakkal, álmokkal, tervekkel, reménnyel. Szerelemmel. Csalódással. Bánattal. Fájdalommal. Szomorúsággal. Kilométerek választották el őket álmaik tárgyától, mégis fényévek álltak közöttük. Ésszel felfoghatatlan távolság.
Ennek ellenére jól érezték magukat, nevettek mindenen. Nem sírtak. Énekeltek:
“You know I love you, I really do…
But I can’t fight any more for you
And I don’t know, maybe we’ll be together again
Some time… in another life”
Vajon az álmok meghalnak egyszer? Vajon lesznek még boldogok? Nem tudták. De aznap este nem számított mi lesz másnap, mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva… évek múlva. Csak az számított, hogy ők tudták, számíthatnak egymásra.
Két lány ült az erkélyen. Két összetört szív.
Sötét van. Félek. Mindenütt csak a fák. Csak a rengeteg fa vesz körül, melyek olyan szorosan nőttek egymás mellé, hogy egy napsugár sem tud áthatolni terebélyes lombkoronájuk között. Óriási gyökereik el sem férnek, így hepehupássá teszik a talajt, s én minduntalan elbotlok bennük. Nem tudom, melyik irányba induljak, alig látok a sötétben, teljesen egyedül botladozok az ingoványos terepen. Hosszú az út és nem látom, hol ér véget. Nem látok fényt egyik irányban sem. Néha meghallok egy-egy biztató madárcsiripelést, s gyorsan elindulok utána. De aztán csak a síri csend vesz körül. Állandóan elesek az egyenetlen földön, így meg kell állnom pihenni, hogy ellássam a sebeimet. Éjszakára igyekszem kisebb barlangban vagy odúban meghúzódni, de teljesen védtelen vagyok a vadakkal szemben. Álmomban vagyok a legsebezhetőbb, mert nem látom előre aljas közeledésüket, nem hallom nesztelen lépteiket.
Nagyon hideg van itt, napról napra jobban fázom. Az egyedüllét teljesen megőrjít, senki nem segít kijutnom innen és hiába kiáltozok segítségért, nem hallják. Senki nincs a közelben. Belefáradok a küzdésbe, leülök egy kőre és csak várok. Várok valamire, ami nem történik meg. Várok valakit, aki soha nem jön el. Az idő vánszorog. Szinte hallom, ahogy minden másodperc erőt vesz magán, hogy végre sorra kerüljön és a semmibe veszhessen. Elkezd esni az eső. Egyre sűrűbben koppannak a cseppek a faleveleken, míg már csak a hangos zúgást lehet hallani, ahogyan ömlik a rengeteg, fagyasztóan hideg víz. Nem mozdulok. A fák most nem nyújtanak menedéket, csak folyik a nyakamba az eső, teljesen elázok. A fogaim ritmikusan összekoccannak, ahogyan vacogok, szemeimet már kinyitni sem tudom, mert irritálja a sok víz.
Mikor már feladnám, hirtelen felállok és eltökélten elindulok egy úton. Elszántan vágok neki az ismeretlennek, reményem új erőre kap, érzem, hogy most megtalálom majd a fényt. Ugyan mit számít egy kis zápor, nem állíthat meg semmi és senki. Csak haladok előre, semmivel nem törődve, szemem előtt lebeg a cél. Csak egy karnyújtásnyira állok tőle, mikor váratlanul ismét elesek. Nagyon fáj, újabb seb éktelenkedik rajtam. Amíg próbálom helyrehozni, a többi is újra felszakad és pontosan ott találom magam, ahonnan indultam. De egyre jobban fáj.
Kábultan fekszem pár óráig, aztán egyszer csak újult erővel felállok, útnak indulok… és kezdődik minden elölről…
Csak ülök és várok. Várom, hogy véget érjen. Mert nem tarthat örökké. Semmi sem tart örökké. A szerelem, a vágyak, az álmok… mind meghalnak. A boldogság, mely édes örömkönnyeket hoz, mely a magasba repít, felhők fölé emel, egy pillanat töredéke alatt elillan. Valami más lép a helyébe: bánat, fájdalom, kétségbeesés. Senki nem csettint, hogy egy szempillantás alatt eltűnjenek végre. Hiába szállok szembe velük, vérengző fenevadakként támadnak rám újra és újra. Minden reggel harcot vívok a maradék erőmmel az aznapi túlélésért, de a gyengeség magával ragad, elképesztő erővel újra és újra lehúz magával a mélybe, akadályozva, hogy felálljak. Láncok tekerednek körém, minden erejükkel visszatartanak, a hurok a nyakam körül egyre fojtogat, szívemet ezernyi penge szúrja át, kitartóan vérzik és vérzik, de még eltökélten dobog.
Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.
Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.
Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.
Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.
Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.
Álmodni, várni, remélni. Mindig. Elképzelni akár százszor, ezerszer. Aki mer nagyot álmodni, annak több az esélye arra, hogy egyszer valóra válik.
A remény az utolsó pillanatig él bennünk, néha elnyomjuk magunkban, beletörődünk a veszteségbe, majd később ismét tombol bennünk… egy apró szikrától is képes újra lángra kapni, hogy aztán újra elemészthessen.
Az álmok néha valóra válnak. De néha a valóság teljesen máshogy fest, mint ahogyan azt már milliószor elképzeltük. Egyszer csak felébredünk a rideg valóságban, amely elhozza számunkra a gondokat, a problémákat, a monoton hétköznapokat.
Az álom mindörökké gyönyörű marad, mert minden tökéletes benne. Az álmok hazudnak néha, de pont ettől olyan édesek és bűnösek. A valóság kegyetlen és őszinte, soha nem hazudik, viszont képes darabokra törni az összes álmunkat.
