Hajnali 2 felé járhatott az idő. Egészen kellemes volt a levegő, bár azért hűvös volt egy kicsit. A város gyönyörűen ki volt világítva, mint mindig, romantikus látványt nyújtottak a fények. A szabadtéri szórakozóhelyen iszonyatos tömeg volt, rengeteg ember nyüzsgött ott. A zene bömbölt, a fiatalok ittak és táncoltak.
Két lány ült a Duna-parton, Read the rest of this entry »
Nem tudta, miről is írhatna. Némán hallgatta a természet megnyugtató hangjait. A tenger óriási robajjal csapott ki a partra, majd minden hullámot csendes zúgás követett. Rengeteg sirály repkedett mindenfelé, csak sziklák, homok és a víz, ameddig a szem ellát.
A lemenő nap egyre erőtlenedő sugarai ragyogtak a szemében, hajszálait táncra perdítette a szél. Ölében üres papírlapok hevertek, kezében toll, melynek a végét időnként idegesen rágcsálta. Szemei kifejezéstelenül meredtek a távolba. Csak nézte a naplementét, gyönyörködött a színes felhőkben. A világ összes létező színe tükröződött az égbolton, lenyűgözte a látvány. El sem hitte, hogy mindezt a saját szemeivel nézi.
Egy ilyen látvány minden művészt megihletne. – gondolta. – Én miért nem tudok írni semmiről? Annyi az érzés és a gondolat, mintha egy forrás élne bennem. Egy forrás, mely a világ végezetéig vizet fog fakasztani. Mégsem tudom leírni. Nem tudom, hogyan is kezdhetnék hozzá.
Így ült ott némán sokáig. Órák teltek el így. Nem is értette, hogy ilyen környezetben miért is szomorkodik és miért nem tud írni. Az írás volt a mindene, de néha elbizonytalanodott, hogy talán nincs is hozzá tehetsége és hogy nem is tud majd soha semmi értékes munkát kiadni a keze közül. Olyat szeretett volna írni, ami hatással van arra, aki olvassa; a könyv lapjain is átütő szerelemről, kézzel fogható érzelmekről, barátságról, hűségről, tapintható feszültségről, lángoló szenvedélyről. Úgy akart írni, hogy elgondolkodtasson vele. Hogy megnevettessen, hogy megríkasson másokat.
Nem érzett mást, csak a kényszert, hogy írjon. Mert az írás benne élt, a szenvedélye volt. Valakinek a szex, valakinek a drog, másoknak az alkohol vagy a cigaretta. Őt az írás repítette olyan magasságokba, amelyeket mások el sem tudnak képzelni valamilyen kábítószer nélkül. Társa volt, barátja, támasza, szeretője. Az élete. Most mégis cserben hagyta.
Miután a nap utolsó sugarát is maga után húzta a horizont vonala alá, halványan felragyogott néhány csillag a tiszta égbolton. Telihold volt azon az éjjelen. A levegő kissé lehűlt már, libabőrös lett meztelen karja, borsózott a háta. Majd hirtelen elöntötték a képek az agyát. Fantáziája egy távoli világtornyot tárt a szeme elé. Egy másik tengerpartot. Egy másik világot. Csak úgy sercegett a tolla a holdfényben.
Egy lányról írt, aki egy tengerparti kisvárosban élt. Édesanyja pár éve súlyos betegségben hunyt el, így kettesben élt édesapjával, aki azóta meglehetősen mogorva és zárkózott ember lett, de egyetlen lányát mindennél jobban szerette ezen a világon. Féltve óvta a széltől is. A lány imádta édesapját, nagyon sok barátja volt, szerette az életet. Kedvenc időtöltése volt esténként a parton sétálgatni, nézni a naplementét, elfeküdni a puha homokban, kémlelni a csillagos égboltot. A saját kis birodalma volt a legtöbbször teljesen kihalt part, mindig oda vonult el, mikor menedéket keresett.
Szeretett egyedül lenni a gondolataival, mikor senki nem zavarta. Itt születtek az álmai. A külvilág megszűnt létezni. Maga mögött hagyott mindent. Ilyenkor félretette a problémákat egy percre, kizárta a valóságot. Nem létezett a szomorúság, a fájdalom, az iskola, a veszekedések, az otthoni konfliktusok. Saját kis univerzumot teremtett magának és abban élt. Sokszor látott a parton szerelmeseket csókolózni, ilyenkor mosolyogva nézte őket, örült a boldogságuknak. Tudta, hogy rá is vár egy fiú valahol.
Ábrándjaiban csak ült a homokban a parton és nézte a világítótorony fényét. Időnként pont az arcába világított és ő élvezte. Mikor a szellő cirógatta az arcát, behunyta a szemét, és arra gondolt, egy szerelmes kéz simogatja. Mikor hideg volt, úgy érezte, erős karok ölelik, óvják őt. Nézte a tenger hullámait. A víz a végtelennek tűnő távolságban találkozott az égbolttal, de tudta, a tengernek van túlpartja is.
Jó néhány kilométer távolságban egy fiú lógatta a lábát a tengerbe. Egy sziklán ült. Mérges volt az anyjára, mert az folyton ivott, szinte soha nem volt már józan. Mérges volt a barátaira, mert azok nem értették meg, miért nem fetreng velük részegen egy buliban. Idegesen hajigálta az apróbb köveket és kavicsokat a tengerbe. Hirtelen elkezdte úgy érezni, szüksége van valakire. Egy lányról álmodott. Valakiről, aki megérti a problémáit, akivel egymás támaszai lehetnek a nehéz időkben, és akivel megoszthatja örömeit.
A világítótorony fénye az ő arcát is megvilágította. Nem tudta, hogy az álmaiban szereplő lány éppen rá vágyik. Ahogy a lány sem hitt abban, hogy valahol létezik az a fiú, aki boldogságot vihetne az életébe. Mindketten magányosan bámultak a sötét éjszakába. A világítótorony komoran hallgatott. Megőrizte a titkot.
Erről fantáziált a lány a parton, miközben a fényeket figyelte. Képzelete határtalan volt, bármilyen történetet tudott magának szülni vele. Csak késő éjszaka indult haza kelletlenül. Még egy pillantást vetett a világítótoronyra és elmosolyodott. A fiúra gondolt, akiről nem tudhatta biztosan, hogy létezik-e, de ő szeretett hinni benne. Ugyanekkor a távoli parton a fiú is felállt, messzire hajította az utolsó kavicsot, és az otthona felé vette az irányt.
Mikor végzett a történet megírásával, megkönnyebbülve eresztette le a tollat. Boldog volt. Sikerült. Szárnyakat adott neki, hogy mégis tudott írni. Talán még nincs veszve minden. Ezzel boldogan tért vissza szobájába, ahol elégedetten hajtotta álomra a fejét.
Napok óta szüntelenül esett. A lány a szobájában kuksolt, csak ült az ablaknál, és némán meredt a távolba. Könnyei vastag fátylán át homályosan látta a világot. Ahogy az esőcseppek gyors ütemben folytak le az ablakon, úgy peregtek le könnycseppei puha arcbőrén, majd néhány a padlóra hullott. Nézte az egybefüggő, szürke felhőréteget, melyen a nap egyetlen sugarának sem sikerült áttörnie. A felhők szakadatlanul ontották magukból a vizet, dörgött és villámlott.
A lány biztonságban érezte magát a meleg szobában. A saját kis odúja volt, ahová bármikor visszahúzódhatott, ahol senki és semmi nem zavarta. Jó érzéssel töltötte el, mikor egyedül lehetett a gondolataival, néha mégis börtönben érezte magát. Ilyenkor jól esett volna kitörni, világgá menni, elindulni a végtelenbe, követni a vágyait és az álmait. Mégis ülve maradt, bénultan hallgatta a kint tomboló vihart, a szél süvítését.
Csak teltek a napok, de az eső nem enyhült. Akkor úgy döntött, sétálni indul. Hideg volt, a szél minduntalan ki akarta tépni kezéből a jótékonyan takaró esernyőt. Arcán még mindig folyamatosan futkároztak a könnyek, félve bújt el az ernyő mögött. Igyekezett kerülgetni a tócsákat, melyek vize minden egyes esőcsepp érkezése után gyűrűzni kezdett és zavarossá vált. Nem tudta, hová tart, csak haladt előre.
Egy idegen megszólította:
- Miért sírsz, kislány? Miért bóklászol ebben az időjárásban egyedül? Meg fogsz fázni!
- Nem sírok, csak az eső…
- Tudod, nem fog örökké esni. Kisüt majd a nap, a mosoly is megjelenik az arcodon.
- Tudom…
- Nem szabad türelmetlennek lenned. Hagyd, hogy az érzések lecsillapodjanak, adj időt magadnak. Meglátod, minden rendben lesz és nem fogsz tudni betelni a nap ragyogásával.
- Igen, tudom, hogy így lesz. De mi van akkor, ha nem vágyom már a napsütésre? Mert eltörli az eső emlékét. Semmi sem lesz már ugyanaz…
- Erre a kérdésre te magad is tudod a választ.
Ezzel az idegen örökre eltűnt. A lány később nem emlékezett, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, mindenesetre ráébredt, hogy az emlékeit soha senki nem veheti el tőle, ahogy az érzelmeit sem. Minden egyedül csak benne él tovább. Arra is rájött, hogy a napsütés akkor is bekövetkezik, ha ő minden erejével harcol ellene. Nem tehet semmit. Semmi sem tarthat örökké, minden folyton változik. Ez a gondolat újabb félelemmel töltötte el. Félt a változástól. Félt attól, hogy minden véget ér. Félt, hogy minden érzés, ami eddig éltette, örökre a semmibe veszik majd.
Lassan hazafelé vette az irányt. Ruhái teljesen átáztak, hajából folyt a víz, cipője beázott. Nem is érezte, de minden porcikája vacogott. Nem érdekelte. Csak egy ölelésre vágyott volna. Kizárt minden józan gondolatot a fejéből, úrrá lettek rajta az érzelmei. Nem vágyott a változásra, csak vigaszt várt. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, de tudta, soha nem kapja meg. Mérges volt az üres szavakra, melyek nem segítettek rajta. Ő maga is tisztában volt mindennel. De nem akarta. Még küzdött.
/Torres Dani – Ne kérdezd, miért!/
Sok ezer idegen arc nap mint nap. Rájuk pillantunk, majd némán elhaladunk mellettük anélkül, hogy tudnánk, mi rejlik a felszín alatt. Rengeteggel találkozunk, soknak bemutatkozunk, párat megismerünk, néhányat megszeretünk. Nem tudhatjuk, mennyi időt töltenek velünk, mikor távoznak, maradnak-e örökre. Rögtön felismerjük, ha különleges emberrel van dolgunk. Beengedjük. Megnyílunk.
Nem tudod, mi mindent tanítottál nekem és nem tudod, mi mindent elvettél tőlem. Ürességet hagytál magad mögött. Hiányzol. Itt hagytál a fagyban, a süvítő szélben, a zuhogó esőben, a sötétségben. Hiányzol. Egyedül hagytál a földön kuporogva. Egyedül a fájdalmammal és a hiányoddal. Kettesben az ürességgel. Magadhoz szorítottál erősen, megcsókoltál, majd elengedtél, ellöktél magadtól, hagytál a mélybe zuhanni. Elhagytál. Örökre. Hiányzol…
Jó reggelt, így 3 óra alvás után, ami rengeteg ahhoz képest, amennyit már hajnali 4 körül hittem, hogy sikerülni fog. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, rögtön elöntötte az agyamat a tegnapi… Éjjel képtelen voltam elaludni, nem tudtam sírni sem, csak feküdtem a sötétben és gondolkoztam, újra és újra átpörgettem az agyamban. Amikor épp nem, akkor pedig csak feküdtem, néztem ki a fejemből és fájt. Még soha nem fájt ennyire semmi. Hiába éreztem, hiába tudtam, hogy ez lesz, teljesen más mégiscsak szemtől szembe az arcomba hallani… Bár örültem volna, ha a szemembe mondja és nem a falat bámulva. Gondolom, hogy mondani sem volt könnyű mondjuk. Elég volt egy mondat, ami szinte pontosan az volt, amit sejtettem is, hogy lesz, rögtön elkezdett hevesen verni a szívem, amint eljutott az agyamig, gombóc volt a torkomban, remegett a gyomrom, elcsuklott a hangom. Csak ültem ott megsemmisülten, próbáltam felfogni, mi is történik, hallgattam tovább, amit még mondani szeretett volna, de abból már szinte semmit nem tudnék felidézni, ugyanis a lényegnél leragadtam. Viszont maradtam még, ugyanis nem vagyok az az idióta, aki egy “akkor bazdmeg”-gel vagy ilyesmivel nagyképűen elvonul, mintha nem fájna. Tisztáznunk kellett pár dolgot, illetve kíváncsi voltam, hogy mégis mi is volt ez köztünk vagy ilyesmi. Persze tipikusan megint jöttek az elpoénkodások, én kínomban, bánatomban már röhögtem is. Viszont örülök, hogy nem úgy lett vége, hogy szépen kussolok, érezzük mindketten, hogy nem működik, megvárom, míg kidob, és mosolyogva egyetértek. Örülök, hogy elmondtam neki, mit éreztem, már amióta megismertem, meglepően könnyen jöttek a szavak. Bár a szerelem és a fáj baromira üres szavak mindenkinek, aki most nem éli át azt, amit én. Az, hogy neki sem túl jó érzés, pedig egyáltalán nem változtat azon semmit, hogy nekem milyen. Mert nem ő ül itt táskás és könnyes szemekkel, gondolatait összeszedni próbálván, teljesen széthullva, azon erőlködve, hogy valahogyan összekaparja mindazt, ami megmaradt magából. Most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, aztán kiköptek. Elképesztően megsemmisítő érzés az, hogy valaki egyszerűen semmit nem talál bennem, amit szerethetne csak egy kicsit is. Én úgy 17 hónapja szeretem mindig egyre jobban, illetve mától ezt már le kell építenem. Esküszöm, ez lesz róla az utolsó blogbejegyzés, mielőtt összeszedem magam. Nem tudom, menni fog-e, de muszáj lesz, mert nem szeretnék roncs lenni tovább, nem akarom a tavalyit újra, mert már akkor is pokolian fájt. Talán jobb így, hallom a saját fejemben ezt a kamugondolatot, mert lófaszt jó, illetve hát minél jobb?! Mert ha idén nem tűnik fel újra az életemben, ha soha nem tudom meg, milyen vele, lehet, hogy kb. pont mostanában már nem is gondolnék rá, feljöttem volna Pestre, összejöttem volna valakivel, és most boldog lennék. Szóval lehet, hogy annál sem jobb, sőt, most úgy érzem rosszabb. Mert már tudom, milyen vele. Tudom, milyen vele feküdni, vele ébredni, stb, stb. És hiába éreztem, hogy egyre inkább nem működik, az érzéseimen nem változtatott. Ő pedig nem tudott érezni semmit, mert látta, hogy nem működik. Jó neki. Bárcsak én is ilyen reálisan látnám a dolgokat. Mondtam neki, hogy elcsesztem, mert nem tudtam önmagam lenni vele. Hogyan is sikerült volna? Mikor egy év után az ember megkapja azt, akire mindig is vágyott és én konkrétan nem hittem el. Ráadásul az első pár hét számomra olyan jól telt vele, hogy azt pláne nem hittem el. Kerestem, hogy hol is a hiba ebben, mert ez velem meg sem történhet. Hát nem is történt. Aki agyal, aki fél, hogy véget ér az álom, az úgy is fog járni. Azt mondta, szerinte ő nem volt olyan, hogy én olyan lehessek. Mintha tudná, milyen vagyok… :D Hát ezek után már én sem tudom, mi marad belőlem. Bár az a vicces, hogy napok, hetek óta rettegtem, aludni sem tudtam, és csütörtök este is még “egy életvidám lányt” látott az, akinek szerencsétlensége volt hozzám. Éjjel azon gondolkoztam, hogy talán így kerek a történet, hogy talán kellett ez, hogy lezárhassam magamban, kellett ez, hogy jól pofon vágjon. Így talán egyszer majd ha visszatekintek, csak a szép emlékek jutnak majd eszembe és nem fogom elbőgni magam, mikor meglátom a dolgokat, amiket tőle kaptam. Azért gáz, hogy 3 hónap kellett ehhez, hogy rájöjjön, nem megy. De hogy az elején többnek gondolta, meg még tavaly is, mikor együtt sem voltunk, és hogy szerinte jó, hogy legalább megtudtuk, milyen együtt. Jah. Neki szar, nekem meg jó. :D Az fáj igazából a legjobban, hogy soha többé nem fogom látni. Mármint húú, max összefutunk a villamoson vagy ilyesmi, de soha többé nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg. Ez már önmagában is gyilkos gondolat. Kicsit erős volt, mikor azt mondtam neki, ne is lássam többé, egyék csak meg a nutellámat is, és hogy majd esetleg talán köszönni fogok, ha összefutunk. Egyáltalán nem érzek sem haragot, sem neheztelést, semmi ilyesmit, csak szimplán fáj. Tavaly sem azért nem köszöntem neki a vonaton, mert haragudtam volna rá, csak annyira vert a szívem, hogy nem jött volna ki hang a torkomon. Az a baj, érzem magamban ezt az űrt, és fel sem fogom még mindig. Csak belegondolok, mi fáj, és el sem hiszem, hogy ez történt, pedig tudtam. Azért előtte nagyon nem kellett volna a 2 órás mozizás, de ez van. Többet úgysem mostanában fogom betenni a lábam moziba. LOL. Moziban láttam meg először és moziban dobott ki. Milyen szép is az élet. Mikor már nem tudtam mit mondani neki, csak teljesen befordultam, ültem szótlanul és néztem ki a fejemből, akkor szépen felálltam, hogy hazajövök, persze a nyamvadt albiba, ahol még kisírni sem fogom tudni magam. Felajánlotta, hogy hazakísér, nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen, már szabadulni akartam, de aztán rájöttem, hogy egyedül már az utcán összeesek, és ha eljön velem, akkor úgysem tudok sírni. Nem is tudtam, szépen, mosolyogva mentem mellette. Azt is mondta, mindig jól elbeszélgettünk. WOW. Én pedig mondtam neki, hogy legalább a szex király volt. Mikor utoljára megálltunk a kapuban, nem is tudtam, hogyan vehetnék egyáltalán örökre búcsút attól, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit, és hogy mégis mit mondhatnék. Kérdezte, adjon-e puszit, hát bántam volna, ha dacból azt mondom, nem kell. Meg is ölelt, adott pár puszit, még csók is volt és azt mondta, semmilyen szempontból nem voltunk hétköznapiak, mert senkivel sem volt neki még ilyen, hogy szakítottak volna, és utána még smacc. Hát én még búcsúszexben is benne lettem volna, egyértelmű. XD Mosolyogva váltunk el egy sziával, és csak a liftben estem össze. De nagyon kevés volt az a fél perc arra, hogy kijöjjön minden, ami fáj belül. Utána újra össze kellett szednem magam, nem tudok mások előtt igazán sírni. Meg úgy alapból kimutatni az érzelmeimet. Hát így jártam most. Azt hiszem ennyi, jól esett kiírni mindezt magamból, bár nem lett tőle jobb, nem fogok hazudni. Ha még eszembe jut valami, azért ígéretemmel ellentétben még kiírom magamból szerintem. És most bőghetek végre…
