Nem tudta, miről is írhatna. Némán hallgatta a természet megnyugtató hangjait. A tenger óriási robajjal csapott ki a partra, majd minden hullámot csendes zúgás követett. Rengeteg sirály repkedett mindenfelé, csak sziklák, homok és a víz, ameddig a szem ellát.
A lemenő nap egyre erőtlenedő sugarai ragyogtak a szemében, hajszálait táncra perdítette a szél. Ölében üres papírlapok hevertek, kezében toll, melynek a végét időnként idegesen rágcsálta. Szemei kifejezéstelenül meredtek a távolba. Csak nézte a naplementét, gyönyörködött a színes felhőkben. A világ összes létező színe tükröződött az égbolton, lenyűgözte a látvány. El sem hitte, hogy mindezt a saját szemeivel nézi.
Egy ilyen látvány minden művészt megihletne. – gondolta. – Én miért nem tudok írni semmiről? Annyi az érzés és a gondolat, mintha egy forrás élne bennem. Egy forrás, mely a világ végezetéig vizet fog fakasztani. Mégsem tudom leírni. Nem tudom, hogyan is kezdhetnék hozzá.
Így ült ott némán sokáig. Órák teltek el így. Nem is értette, hogy ilyen környezetben miért is szomorkodik és miért nem tud írni. Az írás volt a mindene, de néha elbizonytalanodott, hogy talán nincs is hozzá tehetsége és hogy nem is tud majd soha semmi értékes munkát kiadni a keze közül. Olyat szeretett volna írni, ami hatással van arra, aki olvassa; a könyv lapjain is átütő szerelemről, kézzel fogható érzelmekről, barátságról, hűségről, tapintható feszültségről, lángoló szenvedélyről. Úgy akart írni, hogy elgondolkodtasson vele. Hogy megnevettessen, hogy megríkasson másokat.
Nem érzett mást, csak a kényszert, hogy írjon. Mert az írás benne élt, a szenvedélye volt. Valakinek a szex, valakinek a drog, másoknak az alkohol vagy a cigaretta. Őt az írás repítette olyan magasságokba, amelyeket mások el sem tudnak képzelni valamilyen kábítószer nélkül. Társa volt, barátja, támasza, szeretője. Az élete. Most mégis cserben hagyta.
Miután a nap utolsó sugarát is maga után húzta a horizont vonala alá, halványan felragyogott néhány csillag a tiszta égbolton. Telihold volt azon az éjjelen. A levegő kissé lehűlt már, libabőrös lett meztelen karja, borsózott a háta. Majd hirtelen elöntötték a képek az agyát. Fantáziája egy távoli világtornyot tárt a szeme elé. Egy másik tengerpartot. Egy másik világot. Csak úgy sercegett a tolla a holdfényben.
Egy lányról írt, aki egy tengerparti kisvárosban élt. Édesanyja pár éve súlyos betegségben hunyt el, így kettesben élt édesapjával, aki azóta meglehetősen mogorva és zárkózott ember lett, de egyetlen lányát mindennél jobban szerette ezen a világon. Féltve óvta a széltől is. A lány imádta édesapját, nagyon sok barátja volt, szerette az életet. Kedvenc időtöltése volt esténként a parton sétálgatni, nézni a naplementét, elfeküdni a puha homokban, kémlelni a csillagos égboltot. A saját kis birodalma volt a legtöbbször teljesen kihalt part, mindig oda vonult el, mikor menedéket keresett.
Szeretett egyedül lenni a gondolataival, mikor senki nem zavarta. Itt születtek az álmai. A külvilág megszűnt létezni. Maga mögött hagyott mindent. Ilyenkor félretette a problémákat egy percre, kizárta a valóságot. Nem létezett a szomorúság, a fájdalom, az iskola, a veszekedések, az otthoni konfliktusok. Saját kis univerzumot teremtett magának és abban élt. Sokszor látott a parton szerelmeseket csókolózni, ilyenkor mosolyogva nézte őket, örült a boldogságuknak. Tudta, hogy rá is vár egy fiú valahol.
Ábrándjaiban csak ült a homokban a parton és nézte a világítótorony fényét. Időnként pont az arcába világított és ő élvezte. Mikor a szellő cirógatta az arcát, behunyta a szemét, és arra gondolt, egy szerelmes kéz simogatja. Mikor hideg volt, úgy érezte, erős karok ölelik, óvják őt. Nézte a tenger hullámait. A víz a végtelennek tűnő távolságban találkozott az égbolttal, de tudta, a tengernek van túlpartja is.
Jó néhány kilométer távolságban egy fiú lógatta a lábát a tengerbe. Egy sziklán ült. Mérges volt az anyjára, mert az folyton ivott, szinte soha nem volt már józan. Mérges volt a barátaira, mert azok nem értették meg, miért nem fetreng velük részegen egy buliban. Idegesen hajigálta az apróbb köveket és kavicsokat a tengerbe. Hirtelen elkezdte úgy érezni, szüksége van valakire. Egy lányról álmodott. Valakiről, aki megérti a problémáit, akivel egymás támaszai lehetnek a nehéz időkben, és akivel megoszthatja örömeit.
A világítótorony fénye az ő arcát is megvilágította. Nem tudta, hogy az álmaiban szereplő lány éppen rá vágyik. Ahogy a lány sem hitt abban, hogy valahol létezik az a fiú, aki boldogságot vihetne az életébe. Mindketten magányosan bámultak a sötét éjszakába. A világítótorony komoran hallgatott. Megőrizte a titkot.
Erről fantáziált a lány a parton, miközben a fényeket figyelte. Képzelete határtalan volt, bármilyen történetet tudott magának szülni vele. Csak késő éjszaka indult haza kelletlenül. Még egy pillantást vetett a világítótoronyra és elmosolyodott. A fiúra gondolt, akiről nem tudhatta biztosan, hogy létezik-e, de ő szeretett hinni benne. Ugyanekkor a távoli parton a fiú is felállt, messzire hajította az utolsó kavicsot, és az otthona felé vette az irányt.
Mikor végzett a történet megírásával, megkönnyebbülve eresztette le a tollat. Boldog volt. Sikerült. Szárnyakat adott neki, hogy mégis tudott írni. Talán még nincs veszve minden. Ezzel boldogan tért vissza szobájába, ahol elégedetten hajtotta álomra a fejét.
