Balloons

Ragaszkodni, szorongatni, ölelgetni és dédelgetni. Minden apró kis érzést és pillanatot. Túlságosan is könnyű. – Erre gondolt, miközben a nyár végi napsütésben a tiszta, kék égboltban és a bárányfelhőkben gyönyörködött. Tompának érezte a gondolatait, részegítő volt minden emlék. Behunyta a szemét és csak feküdt ott hosszú órákon keresztül. – Milyen nehéz felejteni és mégis kicsúsznak az emlékek az ember fejéből, akaratlanul is. Az illatok tompulnak, a képek halványodnak. Minden emlékkép, ami addig részletes pontossággal rajzolódott ki,

 

Labelled, Judged and Stigmatized

Ahogy sétálok, kíváncsi arcok fürkésznek, végignéznek rajtam. Azt látják, amit akarnak. Címkék lógnak a ruhámról, a smink mindent elárul. Senkit nem érdekel, mi van mindezek mögött. Hiszen a homlokomra van írva minden, amit látni akarsz. Azt mondod, jól nézek ki, hogy szép a szemem, vagy hogy tetszem neked. De ennél tovább már nem látsz, mert nem is érdekel, mit rejt a felszín. Mégis mit árul el neked az, hogy milyen zenét szeretek, hogy milyen filmeket nézek, vagy hogy melyik iskolába járok?

Miután rám ragasztottad a kis címkéidet, velem töltesz egy kis időt és már megítélsz. Azt hiszed ismersz, pedig iszonyatosan távol állnak az elképzeléseid a valóságtól. Fogalmad sincs, mit érzek, vagy hogy mit miért teszek, nem kérdezel semmit, csak eldöntöd saját magadban. Alkotsz rólam egy képet, megítélsz a tetteim alapján, de soha nem kaparod meg a felszínt, hogy mélyebbre áss, vagy hogy megérts. Ha valami ellenkezik az elveiddel, már elítélsz. Visszavonhatatlanul.

Megbélyegzel és beskatulyázol. A homlokomra vésed, amit gondolsz. Nem akarod megérteni, mert már eldöntötted. Úgy teszel, mintha érdekelne, mintha törődnél velem, de közben nem figyelsz semmire, amit mondok, nem olvasol a sorok között, csakis az általad festett képet látod. Bele sem gondolsz, hogy talán tévedsz.

Némán sétálok és látom, amit te látsz. Látom a képet, amit már rég bekereteztettél. Én mindent látok, mert engem érdekel. Tudom, hogy nem ismerlek, hogy semmit nem tudok rólad, akármennyi időt is töltöttünk együtt. De persze én nem tudnék újat mondani, mert te már mindent tudsz és már nagyon is jól ismersz. Gondolod te. Ez a különbség köztünk; hogy engem érdekel.

 

Sleepwalker

I saw a picture of you
Hanging in an empty hallway
I heard a voice that I knew
And I couldn’t walk away
It took me back to the end
Of everything
I tasted all, I tasted all the tears
Again

Outside the rain’s fallin’ down
There’s not a drop that hits me
Scream at the sky but no sound
Is leavin’ my lips
It’s like I can’t even feel
After the way you touched me
I’m not asleep but I’m not awake
After the way you loved me

I can’t turn this around
I keep running into walls that I can’t break down
I said I just wander around
With my eyes wide shut because of you
I’m a sleepwalker

Let me out of this dream

Everywhere that I go
I see another memory
And all the places we used to know
They’re always there to HAUNT me
I walk around and I feel so LOST and LONELY
YOU’RE EVERYTHING THAT I WANT
BUT YOU DON’T WANT ME

/Adam Lambert – Sleepwalker/

 

By the Window

Sötét éjszaka volt. Csak a házak ablakaiból szűrődött ki némi fény, de a legtöbben már javában mély álomba merültek. Álltam az ablaknál és néztem a fényeket. Néztem a holdat, a házakat, a várost. Megpillantottalak. Csak a sötét sziluetted körvonalait láttam kibontakozni a halvány fényben, mégis tudtam, hogy Te vagy az. Fogalmam sincs, honnan, csak tudtam. Egyszerűen éreztem. Ekkor észrevetted, hogy valaki néz és rögtön irányomba pillantottál. Mintha a másodperc töredékére találkozott volna tekintetünk, aztán gyorsan elbújtam a sötétség védelmező falai mögé.

Olyan jó volt látni! De miért!? Annyira fájt és mégis jó volt. Mardosta a szívemet a látványod és az a tudat, hogy nem érhetlek el. Sem akkor, sem soha. Még loptam néhány pillantást, hogy képedet örökre az agyamba véshessem, aztán visszazuhantam a sötétségbe és az ürességbe.

 

Photographs

Csak ültem szomorúan és kezemben tartottam egy fotóalbumot, mely tele volt képekkel róla. Nem tudom, hogyan került hozzám, soha nem gondoltam volna, hogy belekukkanthatok. Szép lassan elkezdtem lapozni és nézegettem a képeket. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajtuk. Gyönyörű képek voltak, legalábbis az én szememnek, hiszen azt az embert láttam rajtuk, akit szerettem. Ahogy forgattam tovább az oldalakat, megpillantottam az egyik képen magamat. Ott voltam mellette és ez jó érzéssel töltött el. Csak néztem a képet és arra gondoltam: valóban megtörtént… és jelentett valamit!

- Nézd! Nézd! – kiáltottam izgatottan és már tuszkoltam az albumot valakinek a kezébe. – Lapozz csak bele! Ott vagyok!

Kinyitotta a könyvecskét, majd elkezdte különösebb lelkesedés nélkül szemügyre venni a képeket. Mikor végzett, így szólt: – Mit kellene látnom? Egy árva képen sem szerepelsz.

- Tessék? Ugyan már, a saját szememmel láttam! – Ezzel ingerülten elkezdtem pörgetni a lapokat, de nem találtam a keresett képet. Nekiálltam újra és újra, egyre elkeseredettebben, a végére teljesen kétségbeesve. Ugyanis a kép nem volt ott.

“All I’ve got, all I’ve got, all I’ve got are these photographs…”

/Rihanna/

 

Falling

Soha nem felejtem el azt az estét.

Lassan másfél éve történt, de még mindig élénken él az emlékezetemben. Hideg, fagyos, téli este volt, épphogy véget ért a karácsony. Még befedték az utat az előző napokban esett hó maradványai. Melegen, de viszonylag csinosan kellett öltözni, nem csak magamnak akartam tetszeni. Nagyon jó kedvem volt, örültem, hogy kimozdulunk és pláne, hogy ez nekem köszönhető. Kissé késve érkeztünk, de én, mint jószívű Mikuláslány mindenkinek vittem egy szaloncukrot ajándékba.

Csak ismerős arcok vettek körül szerencsére, elvégre az én ötletem volt az este, én szerveztem és én hívtam mindenkit. Nagyon jó hangulatban telt az idő, iszogattunk, nevettünk, beszélgettünk. Az elejétől fogva elkapott egy érzés, ami nem volt helyénvaló. Éreztem, hogy egyre inkább magával ragad, és kezdtem elfelejteni, amit nem szabadott volna.

Ez volt az a pont, ahonnan még talán lett volna visszaút. Ha akkor és ott véget vetünk az éjszakának és szépen mindenki hazamegy, akkor másnaptól talán már csak egy kellemes emlékként élt volna bennem. De az este még korántsem ért véget, az alkohol gonosz módon eltompította a józan eszemet, így sodródtam tovább az árral.

Villogó fények, egy mosolygó arc, egy csillogó szempár. Majd egy röpke pillanat alatt szertefoszlott a kép és beköszöntött a valóság.

Soha nem felejtem el azt az estét. Megváltoztatott mindent.