Balloons

Ragaszkodni, szorongatni, ölelgetni és dédelgetni. Minden apró kis érzést és pillanatot. Túlságosan is könnyű. – Erre gondolt, miközben a nyár végi napsütésben a tiszta, kék égboltban és a bárányfelhőkben gyönyörködött. Tompának érezte a gondolatait, részegítő volt minden emlék. Behunyta a szemét és csak feküdt ott hosszú órákon keresztül. – Milyen nehéz felejteni és mégis kicsúsznak az emlékek az ember fejéből, akaratlanul is. Az illatok tompulnak, a képek halványodnak. Minden emlékkép, ami addig részletes pontossággal rajzolódott ki,

 

Road into Nothing

Egy rövid intervallum, mely bizonytalan ideig tart és hirtelen ér véget. Semmi sem állandó, csak a változások. Semmi sem biztos, csak a bizonytalanság. Mert tényleg nem tudom és már nem is gondolom. De még elhiszem.

Valami furcsa őrület folyamatos mozgásban tart, a nyugodt józanság pedig visszahúz. Nem értem. Már nem kérdezek semmit. Nem is ismerek magamra a sok idegen között. Az arcok is minduntalan változnak,

 

Chasing a Butterfly

A kislány minden áldott nap a természetben töltötte el az idejét. Imádta figyelni a különböző kis állatok, rovarok, bogarak sokszínűségét. Nem undorodott a meztelencsigáktól sem, bátran a tenyerébe tette és alaposan szemügyre vette őket. Kíváncsian figyelte rokonaikat is, akik hátukon cipelték a házaikat. Szórakozásként fűszállal tapogatta őket, majd mikor azok félve visszahúzták tapogatóikat, nevetve próbálta megértetni velük, hogy nem kell félniük tőle, hiszen ő nem akar ártani nekik.

Élvezettel figyelte, ahogyan a méhecskék

 

Don’t Ask Why

“Álmodni mertem, de bűnös lettem én
Mert el mertem nézni két szemed tüzét
Üvöltve álltam de csak a síri vidék
Ölelt engem körbe, ordítva a halálért
Könnyűnek látszott élnem a szerelemért
Könnyeim langyos patakja fullaszt meg hajnal felé
Karnyújtásnyira álltam imádott lényedtől
Ölelésed az álmom, egy csók az élettől
De bénult maradtam, illatod kísér el még
Bűzösen rothadó tények vihogva tépnek szét
Csak érezz, ne kérdezz, csak nézz
Nézd, hogy elsorvad a szívem…”

/Torres Dani – Ne kérdezd, miért!/

 

Love

Gyönyörű, lélegzetelállító látvány. Zöldellő rét, színes, illatozó virágok, tarka lepkék, szédítő illatok. Égig érő fák, tiszta, kék, fénylő tavak tele mintás halacskákkal és hápogó kiskacsákkal. Ragyogóan süt a nap, fénye szinte vakít és én fürdök a sugaraiban. A langyos szellő simogatja arcomat, én pedig gyönyörködöm a tájban, elfekszem a rikítóan zöld fűben, bámulom a bárányfelhőket. Kellemes zene kényezteti füleimet, a természet összes finom illatát érzem az orrommal. Lassan behunyom a szememet és elmerülök az álomvilág túláradó hibátlanságában.

Nem látom, ahogy szép lassan sötétedik, nem hallom, hogy dörög az ég, nem érzem, hogy ázok az esőben. Arra riadok fel, hogy teljesen sötét van, lecsapnak a villámok, tönkretesznek mindent. Visszafojtom a lélegzetemet, várom a vihar végét. Csendben, nyugodtan várok, fel sem fogom, mi történik körülöttem. Mikor elvégezte a munkáját, nem marad körülöttem semmi, csak egy kopár, kihalt sivatag, tele mérges kígyókkal. Sehol egy forrás vagy tó, nincsenek fák, nincsenek énekes madarak. Ahogy szemem hozzászokik a látványhoz, elkezdem siratni az egykor oly mesés világot, mely körülvett. Mikor belefáradok a fájdalomba, csak hanyatt fekszem a kemény talajon és lehunyom a szemem. Ajkam mosolyra húzódik, hiszen újra érzem bőrömön a szellő és a napsugarak simogatását, hallom a madarak énekét, érzem a mennyei illatokat. Boldog vagyok.

 

The One

Szeretjük a szüleinket, a családunkat. Szeretjük a barátainkat. És szeretünk valakit, akit a szívünk választ. Nem tehetünk semmit. Küzdhetünk ellene a végsőkig, tagadhatjuk, de mindig ott lesz az a gombóc a torkunkban, amikor meglátjuk. A szívünk elkezd verni, fejünkből kiszáll a vér, a világ elsötétül, elkezdünk remegni, fázunk és közben ver a víz… Saját magunkat is becsaphatjuk azzal, hogy nem érzünk semmit, de közben álmatlanul forgolódunk éjszakánként.

Miért pont ő? Annyian vannak a világon, igazán nem panaszkodhatunk. Valószínűleg rengetegen jobban néznek ki nála, kedvesebbek, szeretnek minket… ez miért nem elég? Csak azt látjuk, hogy az ő szája tökéletes, az orrának vonala, az álla, a homloka, a haja, a szempillája… egyetlen apró részlet sem kerüli el figyelmünket, mikor ránézünk… az illata megszédít, egyetlen csókjától remeg a térdünk, az érintése pedig a mennyekbe repít.

“Fogok-e még valaha így érezni?” – Tesszük fel a kérdést magunknak. Nem tudhatjuk. “Bárcsak ne szeretném… hiszen eltompítja minden más gondolatomat, túlságosan a megszállottjává váltam. De olyan jó Őt szeretni és nem mást. Nem kellene más, ha ő az enyém lehetne. Soha!” – Ellentmondások. Boldogság és szomorúság. Öröm és fájdalom.

Már az is boldoggá tesz, hogy szerelmes vagyok. Szárnyalok, lebegek a föld felett, álmodozom, fantáziálok, sírok, szenvedek. “Elmúlik-e ez az érzés valaha? Bárcsak vége lenne már, de nem, nem akarom, hogy elmúljon!” – Szeretek szeretni. Szeretem Őt szeretni.