At the Edge of the Precipice

- Ne félj!
- De félek. Nem tudok nem félni. Itt állok a szakadék szélén, nézek lefelé és félek. Nem tudom, nem látom, hogy mi van ott lent mélyen.
- Lehetséges, hogy valami igazán csodálatos vár rád. Talán egy tiszta vizű folyócska, rengeteg virág, napsütés…
- Igen, lehet. De mi van, ha semmi nincs ott, csak a kietlen pusztaság, és én nem tudok majd visszamászni? Vagy mi van, ha csak egy óriási mocsár van ott, ami elnyel és én megfulladok? Nem tudom, hogy

 

Shadow

Meggyorsítom a lépteimet. Elszántan követem az előttem sétáló alakot, szeretném elérni. Ahogy egyre határozottabb léptekkel próbálom megközelíteni, úgy csúszik ki minduntalan a kezeim közül. Ha lelassítok, ő is ráérősebben halad, ha gyorsítok, ő is ugyanígy tesz.

Minden vágyam, hogy egy pillanatra megérinthessem,

 

Leaving

Egy tavaszi délutánon találkoztak újra. Kellemes szellő cirógatta arcukat, miközben kéz a kézben sétáltak távol a város zajától. Minden tökéletesnek tűnt. Csak rápillantott a mellette sétáló fiúra, és boldognak érezte magát. Hosszú ideje először. Álmodni sem mert ilyen örömről, ami aznap elöntötte.

A világ minden érzelmével nézte az arcát. Hibátlannak látta őt. Hiába fürkészte az arcát, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. De csak nézte, figyelte hosszasan. Próbálta megfejteni a kiismerhetetlen embert, de nem járt sikerrel. Millió érzés furakodott a szívébe, akárhogy is küzdött ellene, akárhogy próbálta maga elől is eltitkolni.

Szerette. Igen, szerelmes volt. Szerette minden egyes pórusát, minden szempilláját. Imádta a szemeit, amikben elveszett. Azokat a sötétbarna, mélyen ülő szemeket, melyekkel mindig érdeklődéssel figyelte a világot. Az érzés hihetetlen félelemmel töltötte el. Soha nem érzett még ilyet senki iránt és ez furcsa volt. Félt az érzéstől. Félt saját magától és félt tőle is.

Teltek a hetek. Úgy érezte, vánszorog az idő. Az érzések egyre inkább elmélyültek, a szép emlékek gyarapodtak, a rosszak pedig a ködbe vesztek. Észérvekkel nem lehetett már hatni rá, senki sem tudta befolyásolni. Csak úszott tovább az árral, egyre messzebbre merészkedett a labirintusban, míg arra nem ébredt, hogy menthetetlenül elveszett. Eltévedt és nem találta a kiutat. Csak tapogatózott a sötétben.

Teher volt minden találkozás. Egy kíméletlen játék, melyben érezte, vesztésre áll. Ahogy közeledett veresége órája, egyre kétségbeesettebb lett. Minden pillanat kínzás volt, minden lélegzet fájt. Mégsem beszélt. Soha nem mondta neki, mi minden bántja. Tortúra volt az egész. Lassú, fájdalmas halál.

Egyszer azt mondta neki:
- Szeretlek.
Egy kisebb kő ekkor leesett a szívéről, de nem sokat könnyített rajta. Üres, jelentéktelen szó volt csupán. Nem mondott vele semmit. Csak a csend felelt.

Mikor véget ért minden, nem lepődött meg, de megkönnyebbülést sem érzett. Csak újabb fájdalmat. A búcsú fájt a legjobban, még fel sem fogta igazán. Soha többé nem fogja látni az ismerős arcot, soha többé nem fogja hallani a hangját. Soha többé nem fog már beszélni vele. Soha. Soha. Soha.

- Nekem sem könnyű most. Persze, azért könnyebb, mert…
- Mert nem vagy szerelmes.
- Igen. Sajnálom… Úgy gondoltam, írnék majd.
- Ne írj! Soha.
- Azért remélem, nem fogsz utálni.
- Az utálat ugyanaz, mint a szerelem. Egy hajszál választja el a kettőt egymástól… Most jön az a rész, hogy “boldog öregkort és további szép életet”?
- Nem. Csak simán “szia”.
- Szia…

Ezzel örökre elment.

 

Rainy Days

Napok óta szüntelenül esett. A lány a szobájában kuksolt, csak ült az ablaknál, és némán meredt a távolba. Könnyei vastag fátylán át homályosan látta a világot. Ahogy az esőcseppek gyors ütemben folytak le az ablakon, úgy peregtek le könnycseppei puha arcbőrén, majd néhány a padlóra hullott. Nézte az egybefüggő, szürke felhőréteget, melyen a nap egyetlen sugarának sem sikerült áttörnie. A felhők szakadatlanul ontották magukból a vizet, dörgött és villámlott.

A lány biztonságban érezte magát a meleg szobában. A saját kis odúja volt, ahová bármikor visszahúzódhatott, ahol senki és semmi nem zavarta. Jó érzéssel töltötte el, mikor egyedül lehetett a gondolataival, néha mégis börtönben érezte magát. Ilyenkor jól esett volna kitörni, világgá menni, elindulni a végtelenbe, követni a vágyait és az álmait. Mégis ülve maradt, bénultan hallgatta a kint tomboló vihart, a szél süvítését.

Csak teltek a napok, de az eső nem enyhült. Akkor úgy döntött, sétálni indul. Hideg volt, a szél minduntalan ki akarta tépni kezéből a jótékonyan takaró esernyőt. Arcán még mindig folyamatosan futkároztak a könnyek, félve bújt el az ernyő mögött. Igyekezett kerülgetni a tócsákat, melyek vize minden egyes esőcsepp érkezése után gyűrűzni kezdett és zavarossá vált. Nem tudta, hová tart, csak haladt előre.

Egy idegen megszólította:
- Miért sírsz, kislány? Miért bóklászol ebben az időjárásban egyedül? Meg fogsz fázni!
- Nem sírok, csak az eső…
- Tudod, nem fog örökké esni. Kisüt majd a nap, a mosoly is megjelenik az arcodon.
- Tudom…
- Nem szabad türelmetlennek lenned. Hagyd, hogy az érzések lecsillapodjanak, adj időt magadnak. Meglátod, minden rendben lesz és nem fogsz tudni betelni a nap ragyogásával.
- Igen, tudom, hogy így lesz. De mi van akkor, ha nem vágyom már a napsütésre? Mert eltörli az eső emlékét. Semmi sem lesz már ugyanaz…
- Erre a kérdésre te magad is tudod a választ.

Ezzel az idegen örökre eltűnt. A lány később nem emlékezett, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, mindenesetre ráébredt, hogy az emlékeit soha senki nem veheti el tőle, ahogy az érzelmeit sem. Minden egyedül csak benne él tovább. Arra is rájött, hogy a napsütés akkor is bekövetkezik, ha ő minden erejével harcol ellene. Nem tehet semmit. Semmi sem tarthat örökké, minden folyton változik. Ez a gondolat újabb félelemmel töltötte el. Félt a változástól. Félt attól, hogy minden véget ér. Félt, hogy minden érzés, ami eddig éltette, örökre a semmibe veszik majd.

Lassan hazafelé vette az irányt. Ruhái teljesen átáztak, hajából folyt a víz, cipője beázott. Nem is érezte, de minden porcikája vacogott. Nem érdekelte. Csak egy ölelésre vágyott volna. Kizárt minden józan gondolatot a fejéből, úrrá lettek rajta az érzelmei. Nem vágyott a változásra, csak vigaszt várt. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, de tudta, soha nem kapja meg. Mérges volt az üres szavakra, melyek nem segítettek rajta. Ő maga is tisztában volt mindennel. De nem akarta. Még küzdött.

 

The Way Out

Sötét van. Félek. Mindenütt csak a fák. Csak a rengeteg fa vesz körül, melyek olyan szorosan nőttek egymás mellé, hogy egy napsugár sem tud áthatolni terebélyes lombkoronájuk között. Óriási gyökereik el sem férnek, így hepehupássá teszik a talajt, s én minduntalan elbotlok bennük. Nem tudom, melyik irányba induljak, alig látok a sötétben, teljesen egyedül botladozok az ingoványos terepen. Hosszú az út és nem látom, hol ér véget. Nem látok fényt egyik irányban sem. Néha meghallok egy-egy biztató madárcsiripelést, s gyorsan elindulok utána. De aztán csak a síri csend vesz körül. Állandóan elesek az egyenetlen földön, így meg kell állnom pihenni, hogy ellássam a sebeimet. Éjszakára igyekszem kisebb barlangban vagy odúban meghúzódni, de teljesen védtelen vagyok a vadakkal szemben. Álmomban vagyok a legsebezhetőbb, mert nem látom előre aljas közeledésüket, nem hallom nesztelen lépteiket.

Nagyon hideg van itt, napról napra jobban fázom. Az egyedüllét teljesen megőrjít, senki nem segít kijutnom innen és hiába kiáltozok segítségért, nem hallják. Senki nincs a közelben. Belefáradok a küzdésbe, leülök egy kőre és csak várok. Várok valamire, ami nem történik meg. Várok valakit, aki soha nem jön el. Az idő vánszorog. Szinte hallom, ahogy minden másodperc erőt vesz magán, hogy végre sorra kerüljön és a semmibe veszhessen. Elkezd esni az eső. Egyre sűrűbben koppannak a cseppek a faleveleken, míg már csak a hangos zúgást lehet hallani, ahogyan ömlik a rengeteg, fagyasztóan hideg víz. Nem mozdulok. A fák most nem nyújtanak menedéket, csak folyik a nyakamba az eső, teljesen elázok. A fogaim ritmikusan összekoccannak, ahogyan vacogok, szemeimet már kinyitni sem tudom, mert irritálja a sok víz.

Mikor már feladnám, hirtelen felállok és eltökélten elindulok egy úton. Elszántan vágok neki az ismeretlennek, reményem új erőre kap, érzem, hogy most megtalálom majd a fényt. Ugyan mit számít egy kis zápor, nem állíthat meg semmi és senki. Csak haladok előre, semmivel nem törődve, szemem előtt lebeg a cél. Csak egy karnyújtásnyira állok tőle, mikor váratlanul ismét elesek. Nagyon fáj, újabb seb éktelenkedik rajtam. Amíg próbálom helyrehozni, a többi is újra felszakad és pontosan ott találom magam, ahonnan indultam. De egyre jobban fáj.

Kábultan fekszem pár óráig, aztán egyszer csak újult erővel felállok, útnak indulok… és kezdődik minden elölről…

 

It’s Over

Jó reggelt, így 3 óra alvás után, ami rengeteg ahhoz képest, amennyit már hajnali 4 körül hittem, hogy sikerülni fog. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, rögtön elöntötte az agyamat a tegnapi… Éjjel képtelen voltam elaludni, nem tudtam sírni sem, csak feküdtem a sötétben és gondolkoztam, újra és újra átpörgettem az agyamban. Amikor épp nem, akkor pedig csak feküdtem, néztem ki a fejemből és fájt. Még soha nem fájt ennyire semmi. Hiába éreztem, hiába tudtam, hogy ez lesz, teljesen más mégiscsak szemtől szembe az arcomba hallani… Bár örültem volna, ha a szemembe mondja és nem a falat bámulva. Gondolom, hogy mondani sem volt könnyű mondjuk. Elég volt egy mondat, ami szinte pontosan az volt, amit sejtettem is, hogy lesz, rögtön elkezdett hevesen verni a szívem, amint eljutott az agyamig, gombóc volt a torkomban, remegett a gyomrom, elcsuklott a hangom. Csak ültem ott megsemmisülten, próbáltam felfogni, mi is történik, hallgattam tovább, amit még mondani szeretett volna, de abból már szinte semmit nem tudnék felidézni, ugyanis a lényegnél leragadtam. Viszont maradtam még, ugyanis nem vagyok az az idióta, aki egy “akkor bazdmeg”-gel vagy ilyesmivel nagyképűen elvonul, mintha nem fájna. Tisztáznunk kellett pár dolgot, illetve kíváncsi voltam, hogy mégis mi is volt ez köztünk vagy ilyesmi. Persze tipikusan megint jöttek az elpoénkodások, én kínomban, bánatomban már röhögtem is. Viszont örülök, hogy nem úgy lett vége, hogy szépen kussolok, érezzük mindketten, hogy nem működik, megvárom, míg kidob, és mosolyogva egyetértek. Örülök, hogy elmondtam neki, mit éreztem, már amióta megismertem, meglepően könnyen jöttek a szavak. Bár a szerelem és a fáj baromira üres szavak mindenkinek, aki most nem éli át azt, amit én. Az, hogy neki sem túl jó érzés, pedig egyáltalán nem változtat azon semmit, hogy nekem milyen. Mert nem ő ül itt táskás és könnyes szemekkel, gondolatait összeszedni próbálván, teljesen széthullva, azon erőlködve, hogy valahogyan összekaparja mindazt, ami megmaradt magából. Most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, aztán kiköptek. Elképesztően megsemmisítő érzés az, hogy valaki egyszerűen semmit nem talál bennem, amit szerethetne csak egy kicsit is. Én úgy 17 hónapja szeretem mindig egyre jobban, illetve mától ezt már le kell építenem. Esküszöm, ez lesz róla az utolsó blogbejegyzés, mielőtt összeszedem magam. Nem tudom, menni fog-e, de muszáj lesz, mert nem szeretnék roncs lenni tovább, nem akarom a tavalyit újra, mert már akkor is pokolian fájt. Talán jobb így, hallom a saját fejemben ezt a kamugondolatot, mert lófaszt jó, illetve hát minél jobb?! Mert ha idén nem tűnik fel újra az életemben, ha soha nem tudom meg, milyen vele, lehet, hogy kb. pont mostanában már nem is gondolnék rá, feljöttem volna Pestre, összejöttem volna valakivel, és most boldog lennék. Szóval lehet, hogy annál sem jobb, sőt, most úgy érzem rosszabb. Mert már tudom, milyen vele. Tudom, milyen vele feküdni, vele ébredni, stb, stb. És hiába éreztem, hogy egyre inkább nem működik, az érzéseimen nem változtatott. Ő pedig nem tudott érezni semmit, mert látta, hogy nem működik. Jó neki. Bárcsak én is ilyen reálisan látnám a dolgokat. Mondtam neki, hogy elcsesztem, mert nem tudtam önmagam lenni vele. Hogyan is sikerült volna? Mikor egy év után az ember megkapja azt, akire mindig is vágyott és én konkrétan nem hittem el. Ráadásul az első pár hét számomra olyan jól telt vele, hogy azt pláne nem hittem el. Kerestem, hogy hol is a hiba ebben, mert ez velem meg sem történhet. Hát nem is történt. Aki agyal, aki fél, hogy véget ér az álom, az úgy is fog járni. Azt mondta, szerinte ő nem volt olyan, hogy én olyan lehessek. Mintha tudná, milyen vagyok… :D Hát ezek után már én sem tudom, mi marad belőlem. Bár az a vicces, hogy napok, hetek óta rettegtem, aludni sem tudtam, és csütörtök este is még “egy életvidám lányt” látott az, akinek szerencsétlensége volt hozzám. Éjjel azon gondolkoztam, hogy talán így kerek a történet, hogy talán kellett ez, hogy lezárhassam magamban, kellett ez, hogy jól pofon vágjon. Így talán egyszer majd ha visszatekintek, csak a szép emlékek jutnak majd eszembe és nem fogom elbőgni magam, mikor meglátom a dolgokat, amiket tőle kaptam. Azért gáz, hogy 3 hónap kellett ehhez, hogy rájöjjön, nem megy. De hogy az elején többnek gondolta, meg még tavaly is, mikor együtt sem voltunk, és hogy szerinte jó, hogy legalább megtudtuk, milyen együtt. Jah. Neki szar, nekem meg jó. :D Az fáj igazából a legjobban, hogy soha többé nem fogom látni. Mármint húú, max összefutunk a villamoson vagy ilyesmi, de soha többé nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg. Ez már önmagában is gyilkos gondolat. Kicsit erős volt, mikor azt mondtam neki, ne is lássam többé, egyék csak meg a nutellámat is, és hogy majd esetleg talán köszönni fogok, ha összefutunk. Egyáltalán nem érzek sem haragot, sem neheztelést, semmi ilyesmit, csak szimplán fáj. Tavaly sem azért nem köszöntem neki a vonaton, mert haragudtam volna rá, csak annyira vert a szívem, hogy nem jött volna ki hang a torkomon. Az a baj, érzem magamban ezt az űrt, és fel sem fogom még mindig. Csak belegondolok, mi fáj, és el sem hiszem, hogy ez történt, pedig tudtam. Azért előtte nagyon nem kellett volna a 2 órás mozizás, de ez van. Többet úgysem mostanában fogom betenni a lábam moziba. LOL. Moziban láttam meg először és moziban dobott ki. Milyen szép is az élet. Mikor már nem tudtam mit mondani neki, csak teljesen befordultam, ültem szótlanul és néztem ki a fejemből, akkor szépen felálltam, hogy hazajövök, persze a nyamvadt albiba, ahol még kisírni sem fogom tudni magam. Felajánlotta, hogy hazakísér, nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen, már szabadulni akartam, de aztán rájöttem, hogy egyedül már az utcán összeesek, és ha eljön velem, akkor úgysem tudok sírni. Nem is tudtam, szépen, mosolyogva mentem mellette. Azt is mondta, mindig jól elbeszélgettünk. WOW. Én pedig mondtam neki, hogy legalább a szex király volt. Mikor utoljára megálltunk a kapuban, nem is tudtam, hogyan vehetnék egyáltalán örökre búcsút attól, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit, és hogy mégis mit mondhatnék. Kérdezte, adjon-e puszit, hát bántam volna, ha dacból azt mondom, nem kell. Meg is ölelt, adott pár puszit, még csók is volt és azt mondta, semmilyen szempontból nem voltunk hétköznapiak, mert senkivel sem volt neki még ilyen, hogy szakítottak volna, és utána még smacc. Hát én még búcsúszexben is benne lettem volna, egyértelmű. XD Mosolyogva váltunk el egy sziával, és csak a liftben estem össze. De nagyon kevés volt az a fél perc arra, hogy kijöjjön minden, ami fáj belül. Utána újra össze kellett szednem magam, nem tudok mások előtt igazán sírni. Meg úgy alapból kimutatni az érzelmeimet. Hát így jártam most. Azt hiszem ennyi, jól esett kiírni mindezt magamból, bár nem lett tőle jobb, nem fogok hazudni. Ha még eszembe jut valami, azért ígéretemmel ellentétben még kiírom magamból szerintem. És most bőghetek végre…