Balloons

Ragaszkodni, szorongatni, ölelgetni és dédelgetni. Minden apró kis érzést és pillanatot. Túlságosan is könnyű. – Erre gondolt, miközben a nyár végi napsütésben a tiszta, kék égboltban és a bárányfelhőkben gyönyörködött. Tompának érezte a gondolatait, részegítő volt minden emlék. Behunyta a szemét és csak feküdt ott hosszú órákon keresztül. – Milyen nehéz felejteni és mégis kicsúsznak az emlékek az ember fejéből, akaratlanul is. Az illatok tompulnak, a képek halványodnak. Minden emlékkép, ami addig részletes pontossággal rajzolódott ki,

 

The Flower and the Bee

Rengeteg gyönyörű virág nyílt a réten. Nem volt köztük még véletlenül sem két egyforma, de még a hasonló virágok sem hasonlítottak túlzottan egymásra. Piros, rózsaszín, sárga és fehér virágok, rózsák, tulipánok, liliomok, hatalmas gyönyörű színkavalkád. Mind élt és virult, ragyogtak a napsütésben, versengtek egymással, illegették magukat a nyári szellőben.

Irigykedtek egymásra, csúfolták egymást, mindegyikük a legszebb akart lenni. A legszebb és legértékesebb virág mind közül. De a legszebb virágoknak bizony

 

Sleepwalker

I saw a picture of you
Hanging in an empty hallway
I heard a voice that I knew
And I couldn’t walk away
It took me back to the end
Of everything
I tasted all, I tasted all the tears
Again

Outside the rain’s fallin’ down
There’s not a drop that hits me
Scream at the sky but no sound
Is leavin’ my lips
It’s like I can’t even feel
After the way you touched me
I’m not asleep but I’m not awake
After the way you loved me

I can’t turn this around
I keep running into walls that I can’t break down
I said I just wander around
With my eyes wide shut because of you
I’m a sleepwalker

Let me out of this dream

Everywhere that I go
I see another memory
And all the places we used to know
They’re always there to HAUNT me
I walk around and I feel so LOST and LONELY
YOU’RE EVERYTHING THAT I WANT
BUT YOU DON’T WANT ME

/Adam Lambert – Sleepwalker/

 

Rainy Days

Napok óta szüntelenül esett. A lány a szobájában kuksolt, csak ült az ablaknál, és némán meredt a távolba. Könnyei vastag fátylán át homályosan látta a világot. Ahogy az esőcseppek gyors ütemben folytak le az ablakon, úgy peregtek le könnycseppei puha arcbőrén, majd néhány a padlóra hullott. Nézte az egybefüggő, szürke felhőréteget, melyen a nap egyetlen sugarának sem sikerült áttörnie. A felhők szakadatlanul ontották magukból a vizet, dörgött és villámlott.

A lány biztonságban érezte magát a meleg szobában. A saját kis odúja volt, ahová bármikor visszahúzódhatott, ahol senki és semmi nem zavarta. Jó érzéssel töltötte el, mikor egyedül lehetett a gondolataival, néha mégis börtönben érezte magát. Ilyenkor jól esett volna kitörni, világgá menni, elindulni a végtelenbe, követni a vágyait és az álmait. Mégis ülve maradt, bénultan hallgatta a kint tomboló vihart, a szél süvítését.

Csak teltek a napok, de az eső nem enyhült. Akkor úgy döntött, sétálni indul. Hideg volt, a szél minduntalan ki akarta tépni kezéből a jótékonyan takaró esernyőt. Arcán még mindig folyamatosan futkároztak a könnyek, félve bújt el az ernyő mögött. Igyekezett kerülgetni a tócsákat, melyek vize minden egyes esőcsepp érkezése után gyűrűzni kezdett és zavarossá vált. Nem tudta, hová tart, csak haladt előre.

Egy idegen megszólította:
- Miért sírsz, kislány? Miért bóklászol ebben az időjárásban egyedül? Meg fogsz fázni!
- Nem sírok, csak az eső…
- Tudod, nem fog örökké esni. Kisüt majd a nap, a mosoly is megjelenik az arcodon.
- Tudom…
- Nem szabad türelmetlennek lenned. Hagyd, hogy az érzések lecsillapodjanak, adj időt magadnak. Meglátod, minden rendben lesz és nem fogsz tudni betelni a nap ragyogásával.
- Igen, tudom, hogy így lesz. De mi van akkor, ha nem vágyom már a napsütésre? Mert eltörli az eső emlékét. Semmi sem lesz már ugyanaz…
- Erre a kérdésre te magad is tudod a választ.

Ezzel az idegen örökre eltűnt. A lány később nem emlékezett, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, mindenesetre ráébredt, hogy az emlékeit soha senki nem veheti el tőle, ahogy az érzelmeit sem. Minden egyedül csak benne él tovább. Arra is rájött, hogy a napsütés akkor is bekövetkezik, ha ő minden erejével harcol ellene. Nem tehet semmit. Semmi sem tarthat örökké, minden folyton változik. Ez a gondolat újabb félelemmel töltötte el. Félt a változástól. Félt attól, hogy minden véget ér. Félt, hogy minden érzés, ami eddig éltette, örökre a semmibe veszik majd.

Lassan hazafelé vette az irányt. Ruhái teljesen átáztak, hajából folyt a víz, cipője beázott. Nem is érezte, de minden porcikája vacogott. Nem érdekelte. Csak egy ölelésre vágyott volna. Kizárt minden józan gondolatot a fejéből, úrrá lettek rajta az érzelmei. Nem vágyott a változásra, csak vigaszt várt. Egy vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, de tudta, soha nem kapja meg. Mérges volt az üres szavakra, melyek nem segítettek rajta. Ő maga is tisztában volt mindennel. De nem akarta. Még küzdött.

 

Love

Gyönyörű, lélegzetelállító látvány. Zöldellő rét, színes, illatozó virágok, tarka lepkék, szédítő illatok. Égig érő fák, tiszta, kék, fénylő tavak tele mintás halacskákkal és hápogó kiskacsákkal. Ragyogóan süt a nap, fénye szinte vakít és én fürdök a sugaraiban. A langyos szellő simogatja arcomat, én pedig gyönyörködöm a tájban, elfekszem a rikítóan zöld fűben, bámulom a bárányfelhőket. Kellemes zene kényezteti füleimet, a természet összes finom illatát érzem az orrommal. Lassan behunyom a szememet és elmerülök az álomvilág túláradó hibátlanságában.

Nem látom, ahogy szép lassan sötétedik, nem hallom, hogy dörög az ég, nem érzem, hogy ázok az esőben. Arra riadok fel, hogy teljesen sötét van, lecsapnak a villámok, tönkretesznek mindent. Visszafojtom a lélegzetemet, várom a vihar végét. Csendben, nyugodtan várok, fel sem fogom, mi történik körülöttem. Mikor elvégezte a munkáját, nem marad körülöttem semmi, csak egy kopár, kihalt sivatag, tele mérges kígyókkal. Sehol egy forrás vagy tó, nincsenek fák, nincsenek énekes madarak. Ahogy szemem hozzászokik a látványhoz, elkezdem siratni az egykor oly mesés világot, mely körülvett. Mikor belefáradok a fájdalomba, csak hanyatt fekszem a kemény talajon és lehunyom a szemem. Ajkam mosolyra húzódik, hiszen újra érzem bőrömön a szellő és a napsugarak simogatását, hallom a madarak énekét, érzem a mennyei illatokat. Boldog vagyok.

 

The Way Out

Sötét van. Félek. Mindenütt csak a fák. Csak a rengeteg fa vesz körül, melyek olyan szorosan nőttek egymás mellé, hogy egy napsugár sem tud áthatolni terebélyes lombkoronájuk között. Óriási gyökereik el sem férnek, így hepehupássá teszik a talajt, s én minduntalan elbotlok bennük. Nem tudom, melyik irányba induljak, alig látok a sötétben, teljesen egyedül botladozok az ingoványos terepen. Hosszú az út és nem látom, hol ér véget. Nem látok fényt egyik irányban sem. Néha meghallok egy-egy biztató madárcsiripelést, s gyorsan elindulok utána. De aztán csak a síri csend vesz körül. Állandóan elesek az egyenetlen földön, így meg kell állnom pihenni, hogy ellássam a sebeimet. Éjszakára igyekszem kisebb barlangban vagy odúban meghúzódni, de teljesen védtelen vagyok a vadakkal szemben. Álmomban vagyok a legsebezhetőbb, mert nem látom előre aljas közeledésüket, nem hallom nesztelen lépteiket.

Nagyon hideg van itt, napról napra jobban fázom. Az egyedüllét teljesen megőrjít, senki nem segít kijutnom innen és hiába kiáltozok segítségért, nem hallják. Senki nincs a közelben. Belefáradok a küzdésbe, leülök egy kőre és csak várok. Várok valamire, ami nem történik meg. Várok valakit, aki soha nem jön el. Az idő vánszorog. Szinte hallom, ahogy minden másodperc erőt vesz magán, hogy végre sorra kerüljön és a semmibe veszhessen. Elkezd esni az eső. Egyre sűrűbben koppannak a cseppek a faleveleken, míg már csak a hangos zúgást lehet hallani, ahogyan ömlik a rengeteg, fagyasztóan hideg víz. Nem mozdulok. A fák most nem nyújtanak menedéket, csak folyik a nyakamba az eső, teljesen elázok. A fogaim ritmikusan összekoccannak, ahogyan vacogok, szemeimet már kinyitni sem tudom, mert irritálja a sok víz.

Mikor már feladnám, hirtelen felállok és eltökélten elindulok egy úton. Elszántan vágok neki az ismeretlennek, reményem új erőre kap, érzem, hogy most megtalálom majd a fényt. Ugyan mit számít egy kis zápor, nem állíthat meg semmi és senki. Csak haladok előre, semmivel nem törődve, szemem előtt lebeg a cél. Csak egy karnyújtásnyira állok tőle, mikor váratlanul ismét elesek. Nagyon fáj, újabb seb éktelenkedik rajtam. Amíg próbálom helyrehozni, a többi is újra felszakad és pontosan ott találom magam, ahonnan indultam. De egyre jobban fáj.

Kábultan fekszem pár óráig, aztán egyszer csak újult erővel felállok, útnak indulok… és kezdődik minden elölről…

 

People Always Leave

Sok ezer idegen arc nap mint nap. Rájuk pillantunk, majd némán elhaladunk mellettük anélkül, hogy tudnánk, mi rejlik a felszín alatt. Rengeteggel találkozunk, soknak bemutatkozunk, párat megismerünk, néhányat megszeretünk. Nem tudhatjuk, mennyi időt töltenek velünk, mikor távoznak, maradnak-e örökre. Rögtön felismerjük, ha különleges emberrel van dolgunk. Beengedjük. Megnyílunk.

Nem tudod, mi mindent tanítottál nekem és nem tudod, mi mindent elvettél tőlem. Ürességet hagytál magad mögött. Hiányzol. Itt hagytál a fagyban, a süvítő szélben, a zuhogó esőben, a sötétségben. Hiányzol. Egyedül hagytál a földön kuporogva. Egyedül a fájdalmammal és a hiányoddal. Kettesben az ürességgel. Magadhoz szorítottál erősen, megcsókoltál, majd elengedtél, ellöktél magadtól, hagytál a mélybe zuhanni. Elhagytál. Örökre. Hiányzol…