SuperB

Két lány ült az erkélyen. Tikkasztó nyári nap utáni fülledt este volt. Rengeteg volt a szúnyog és mivel az égen nem voltak felhők, millió csillag ragyogott a végtelen mennyezeten. Mécsesek és füstölők vették körbe őket, egy pléddel takarták le a követ és a földön ültek. Kezükben egy-egy pohár mojitoval gyújtottak egyik cigiről a másikra, közben pedig elmélkedtek.

Hanyatt feküdtek és bámulták a csillagos eget. Álmodoztak és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek. Életről, halálról, szerelemről, barátságról. Mindketten távol álltak attól, hogy azt mondhassák, boldogok, mégis nagyon jól érezték magukat. Élvezték a sötétséget, a csendet, az alkoholt.

- Láttam egy hullócsillagot! De nem mondom el, mit kívántam.
- Úgyis tudom. Azt, amit én is kívántam volna.

Két lány ült az erkélyen. Két hétköznapi lány, tele ábrándokkal, vágyakkal, álmokkal, tervekkel, reménnyel. Szerelemmel. Csalódással. Bánattal. Fájdalommal. Szomorúsággal. Kilométerek választották el őket álmaik tárgyától, mégis fényévek álltak közöttük. Ésszel felfoghatatlan távolság.
Ennek ellenére jól érezték magukat, nevettek mindenen. Nem sírtak. Énekeltek:

“You know I love you, I really do…
But I can’t fight any more for you
And I don’t know, maybe we’ll be together again
Some time… in another life”

Vajon az álmok meghalnak egyszer? Vajon lesznek még boldogok? Nem tudták. De aznap este nem számított mi lesz másnap, mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva… évek múlva. Csak az számított, hogy ők tudták, számíthatnak egymásra.

Két lány ült az erkélyen. Két összetört szív.

 

The Lighthouse

Nem tudta, miről is írhatna. Némán hallgatta a természet megnyugtató hangjait. A tenger óriási robajjal csapott ki a partra, majd minden hullámot csendes zúgás követett. Rengeteg sirály repkedett mindenfelé, csak sziklák, homok és a víz, ameddig a szem ellát.

A lemenő nap egyre erőtlenedő sugarai ragyogtak a szemében, hajszálait táncra perdítette a szél. Ölében üres papírlapok hevertek, kezében toll, melynek a végét időnként idegesen rágcsálta. Szemei kifejezéstelenül meredtek a távolba. Csak nézte a naplementét, gyönyörködött a színes felhőkben. A világ összes létező színe tükröződött az égbolton, lenyűgözte a látvány. El sem hitte, hogy mindezt a saját szemeivel nézi.

Egy ilyen látvány minden művészt megihletne. – gondolta. – Én miért nem tudok írni semmiről? Annyi az érzés és a gondolat, mintha egy forrás élne bennem. Egy forrás, mely a világ végezetéig vizet fog fakasztani. Mégsem tudom leírni. Nem tudom, hogyan is kezdhetnék hozzá.

Így ült ott némán sokáig. Órák teltek el így. Nem is értette, hogy ilyen környezetben miért is szomorkodik és miért nem tud írni. Az írás volt a mindene, de néha elbizonytalanodott, hogy talán nincs is hozzá tehetsége és hogy nem is tud majd soha semmi értékes munkát kiadni a keze közül. Olyat szeretett volna írni, ami hatással van arra, aki olvassa; a könyv lapjain is átütő szerelemről, kézzel fogható érzelmekről, barátságról, hűségről, tapintható feszültségről, lángoló szenvedélyről. Úgy akart írni, hogy elgondolkodtasson vele. Hogy megnevettessen, hogy megríkasson másokat.

Nem érzett mást, csak a kényszert, hogy írjon. Mert az írás benne élt, a szenvedélye volt. Valakinek a szex, valakinek a drog, másoknak az alkohol vagy a cigaretta. Őt az írás repítette olyan magasságokba, amelyeket mások el sem tudnak képzelni valamilyen kábítószer nélkül. Társa volt, barátja, támasza, szeretője. Az élete. Most mégis cserben hagyta.

Miután a nap utolsó sugarát is maga után húzta a horizont vonala alá, halványan felragyogott néhány csillag a tiszta égbolton. Telihold volt azon az éjjelen. A levegő kissé lehűlt már, libabőrös lett meztelen karja, borsózott a háta. Majd hirtelen elöntötték a képek az agyát. Fantáziája egy távoli világtornyot tárt a szeme elé. Egy másik tengerpartot. Egy másik világot. Csak úgy sercegett a tolla a holdfényben.

Egy lányról írt, aki egy tengerparti kisvárosban élt. Édesanyja pár éve súlyos betegségben hunyt el, így kettesben élt édesapjával, aki azóta meglehetősen mogorva és zárkózott ember lett, de egyetlen lányát mindennél jobban szerette ezen a világon. Féltve óvta a széltől is. A lány imádta édesapját, nagyon sok barátja volt, szerette az életet. Kedvenc időtöltése volt esténként a parton sétálgatni, nézni a naplementét, elfeküdni a puha homokban, kémlelni a csillagos égboltot. A saját kis birodalma volt a legtöbbször teljesen kihalt part, mindig oda vonult el, mikor menedéket keresett.

Szeretett egyedül lenni a gondolataival, mikor senki nem zavarta. Itt születtek az álmai. A külvilág megszűnt létezni. Maga mögött hagyott mindent. Ilyenkor félretette a problémákat egy percre, kizárta a valóságot. Nem létezett a szomorúság, a fájdalom, az iskola, a veszekedések, az otthoni konfliktusok. Saját kis univerzumot teremtett magának és abban élt. Sokszor látott a parton szerelmeseket csókolózni, ilyenkor mosolyogva nézte őket, örült a boldogságuknak. Tudta, hogy rá is vár egy fiú valahol.

Ábrándjaiban csak ült a homokban a parton és nézte a világítótorony fényét. Időnként pont az arcába világított és ő élvezte. Mikor a szellő cirógatta az arcát, behunyta a szemét, és arra gondolt, egy szerelmes kéz simogatja. Mikor hideg volt, úgy érezte, erős karok ölelik, óvják őt. Nézte a tenger hullámait. A víz a végtelennek tűnő távolságban találkozott az égbolttal, de tudta, a tengernek van túlpartja is.

Jó néhány kilométer távolságban egy fiú lógatta a lábát a tengerbe. Egy sziklán ült. Mérges volt az anyjára, mert az folyton ivott, szinte soha nem volt már józan. Mérges volt a barátaira, mert azok nem értették meg, miért nem fetreng velük részegen egy buliban. Idegesen hajigálta az apróbb köveket és kavicsokat a tengerbe. Hirtelen elkezdte úgy érezni, szüksége van valakire. Egy lányról álmodott. Valakiről, aki megérti a problémáit, akivel egymás támaszai lehetnek a nehéz időkben, és akivel megoszthatja örömeit.

A világítótorony fénye az ő arcát is megvilágította. Nem tudta, hogy az álmaiban szereplő lány éppen rá vágyik. Ahogy a lány sem hitt abban, hogy valahol létezik az a fiú, aki boldogságot vihetne az életébe. Mindketten magányosan bámultak a sötét éjszakába. A világítótorony komoran hallgatott. Megőrizte a titkot.

Erről fantáziált a lány a parton, miközben a fényeket figyelte. Képzelete határtalan volt, bármilyen történetet tudott magának szülni vele. Csak késő éjszaka indult haza kelletlenül. Még egy pillantást vetett a világítótoronyra és elmosolyodott. A fiúra gondolt, akiről nem tudhatta biztosan, hogy létezik-e, de ő szeretett hinni benne. Ugyanekkor a távoli parton a fiú is felállt, messzire hajította az utolsó kavicsot, és az otthona felé vette az irányt.

Mikor végzett a történet megírásával, megkönnyebbülve eresztette le a tollat. Boldog volt. Sikerült. Szárnyakat adott neki, hogy mégis tudott írni. Talán még nincs veszve minden. Ezzel boldogan tért vissza szobájába, ahol elégedetten hajtotta álomra a fejét.

 

The Way Out

Sötét van. Félek. Mindenütt csak a fák. Csak a rengeteg fa vesz körül, melyek olyan szorosan nőttek egymás mellé, hogy egy napsugár sem tud áthatolni terebélyes lombkoronájuk között. Óriási gyökereik el sem férnek, így hepehupássá teszik a talajt, s én minduntalan elbotlok bennük. Nem tudom, melyik irányba induljak, alig látok a sötétben, teljesen egyedül botladozok az ingoványos terepen. Hosszú az út és nem látom, hol ér véget. Nem látok fényt egyik irányban sem. Néha meghallok egy-egy biztató madárcsiripelést, s gyorsan elindulok utána. De aztán csak a síri csend vesz körül. Állandóan elesek az egyenetlen földön, így meg kell állnom pihenni, hogy ellássam a sebeimet. Éjszakára igyekszem kisebb barlangban vagy odúban meghúzódni, de teljesen védtelen vagyok a vadakkal szemben. Álmomban vagyok a legsebezhetőbb, mert nem látom előre aljas közeledésüket, nem hallom nesztelen lépteiket.

Nagyon hideg van itt, napról napra jobban fázom. Az egyedüllét teljesen megőrjít, senki nem segít kijutnom innen és hiába kiáltozok segítségért, nem hallják. Senki nincs a közelben. Belefáradok a küzdésbe, leülök egy kőre és csak várok. Várok valamire, ami nem történik meg. Várok valakit, aki soha nem jön el. Az idő vánszorog. Szinte hallom, ahogy minden másodperc erőt vesz magán, hogy végre sorra kerüljön és a semmibe veszhessen. Elkezd esni az eső. Egyre sűrűbben koppannak a cseppek a faleveleken, míg már csak a hangos zúgást lehet hallani, ahogyan ömlik a rengeteg, fagyasztóan hideg víz. Nem mozdulok. A fák most nem nyújtanak menedéket, csak folyik a nyakamba az eső, teljesen elázok. A fogaim ritmikusan összekoccannak, ahogyan vacogok, szemeimet már kinyitni sem tudom, mert irritálja a sok víz.

Mikor már feladnám, hirtelen felállok és eltökélten elindulok egy úton. Elszántan vágok neki az ismeretlennek, reményem új erőre kap, érzem, hogy most megtalálom majd a fényt. Ugyan mit számít egy kis zápor, nem állíthat meg semmi és senki. Csak haladok előre, semmivel nem törődve, szemem előtt lebeg a cél. Csak egy karnyújtásnyira állok tőle, mikor váratlanul ismét elesek. Nagyon fáj, újabb seb éktelenkedik rajtam. Amíg próbálom helyrehozni, a többi is újra felszakad és pontosan ott találom magam, ahonnan indultam. De egyre jobban fáj.

Kábultan fekszem pár óráig, aztán egyszer csak újult erővel felállok, útnak indulok… és kezdődik minden elölről…

 

By the Window

Sötét éjszaka volt. Csak a házak ablakaiból szűrődött ki némi fény, de a legtöbben már javában mély álomba merültek. Álltam az ablaknál és néztem a fényeket. Néztem a holdat, a házakat, a várost. Megpillantottalak. Csak a sötét sziluetted körvonalait láttam kibontakozni a halvány fényben, mégis tudtam, hogy Te vagy az. Fogalmam sincs, honnan, csak tudtam. Egyszerűen éreztem. Ekkor észrevetted, hogy valaki néz és rögtön irányomba pillantottál. Mintha a másodperc töredékére találkozott volna tekintetünk, aztán gyorsan elbújtam a sötétség védelmező falai mögé.

Olyan jó volt látni! De miért!? Annyira fájt és mégis jó volt. Mardosta a szívemet a látványod és az a tudat, hogy nem érhetlek el. Sem akkor, sem soha. Még loptam néhány pillantást, hogy képedet örökre az agyamba véshessem, aztán visszazuhantam a sötétségbe és az ürességbe.

 

Falling

Soha nem felejtem el azt az estét.

Lassan másfél éve történt, de még mindig élénken él az emlékezetemben. Hideg, fagyos, téli este volt, épphogy véget ért a karácsony. Még befedték az utat az előző napokban esett hó maradványai. Melegen, de viszonylag csinosan kellett öltözni, nem csak magamnak akartam tetszeni. Nagyon jó kedvem volt, örültem, hogy kimozdulunk és pláne, hogy ez nekem köszönhető. Kissé késve érkeztünk, de én, mint jószívű Mikuláslány mindenkinek vittem egy szaloncukrot ajándékba.

Csak ismerős arcok vettek körül szerencsére, elvégre az én ötletem volt az este, én szerveztem és én hívtam mindenkit. Nagyon jó hangulatban telt az idő, iszogattunk, nevettünk, beszélgettünk. Az elejétől fogva elkapott egy érzés, ami nem volt helyénvaló. Éreztem, hogy egyre inkább magával ragad, és kezdtem elfelejteni, amit nem szabadott volna.

Ez volt az a pont, ahonnan még talán lett volna visszaút. Ha akkor és ott véget vetünk az éjszakának és szépen mindenki hazamegy, akkor másnaptól talán már csak egy kellemes emlékként élt volna bennem. De az este még korántsem ért véget, az alkohol gonosz módon eltompította a józan eszemet, így sodródtam tovább az árral.

Villogó fények, egy mosolygó arc, egy csillogó szempár. Majd egy röpke pillanat alatt szertefoszlott a kép és beköszöntött a valóság.

Soha nem felejtem el azt az estét. Megváltoztatott mindent.