Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.
Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.
Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.
Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.
Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.
