Leftovers

Mindig összeszorult a szíve, ha körbenézett a szobában. Minden polc tele volt emlékekkel. Ha jobbra nézett, az íróasztalon hevert egy ölelés selyempapírba csomagolva, balra alulról a második polcon egy édes mosoly várta, hogy észrevegyék. Tíz óránál, a szekrény tetejéről egy felejthetetlen csók lóbálta a lábát, míg a padlón néhány meggondolatlanul kimondott ígéret feküdt. A plafonra felnézni sem mert, hiszen

 

Lost in a Maze

Néha van úgy, hogy akiket szeretünk, elfelejtenek viszontszeretni bennünket. Valahol elveszítjük őket az úton. Eltévedünk a szemük végtelen útvesztőjében és túl késő, mikor rájövünk, hogy rossz irányba indultunk. Hiba volt egy olyan ösvényen elindulni, ahonnan nincs visszaút. Ott ragadunk. Örökre.

Nem fog értünk jönni senki, hogy megmentsen. Soha. De egy napon elkezdünk a semmiből építkezni. Egy napon felhúzunk egy kastélyt olyan magas falakkal, hogy elfelejtjük, hogy egy labirintus közepén magányosan élünk, elveszve. Odahívjuk a barátainkat és ott kezdünk új életet. Ismeretlen terepen.

Megszokjuk a fájdalmat. Együtt élünk vele és reménykedünk, hogy újra eltévedhessünk, hogy újra naivan elsüllyedhessünk a tengerben. De a más az már nem ugyanaz.

Próbálunk megfelelni, jobb emberré válni, boldognak lenni. Mindenki boldogságra vágyik, de mindenkinek más jelenti a boldogságot és mindenki máshogy éri el. De hiába küzdünk azért,

 

By the River

Hajnali 2 felé járhatott az idő. Egészen kellemes volt a levegő, bár azért hűvös volt egy kicsit. A város gyönyörűen ki volt világítva, mint mindig, romantikus látványt nyújtottak a fények. A szabadtéri szórakozóhelyen iszonyatos tömeg volt, rengeteg ember nyüzsgött ott. A zene bömbölt, a fiatalok ittak és táncoltak.

Két lány ült a Duna-parton,

 

Fantasy vs. Reality

to fantasize – to imagine that you are doing something that you would like to do, or that something that you would like to happen is happening, even though this is very unlikely.

Fantázia. Egy végtelen világ. Megérinthetetlen és elérhetetlen. Egy titkos világ. Minden vágyamat, titkomat megbízhatóan őrzi. Csak leülök, behunyom a szemem, kirándulni indulok. Elmerülök a habokban és

 

SuperB

Két lány ült az erkélyen. Tikkasztó nyári nap utáni fülledt este volt. Rengeteg volt a szúnyog és mivel az égen nem voltak felhők, millió csillag ragyogott a végtelen mennyezeten. Mécsesek és füstölők vették körbe őket, egy pléddel takarták le a követ és a földön ültek. Kezükben egy-egy pohár mojitoval gyújtottak egyik cigiről a másikra, közben pedig elmélkedtek.

Hanyatt feküdtek és bámulták a csillagos eget. Álmodoztak és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek. Életről, halálról, szerelemről, barátságról. Mindketten távol álltak attól, hogy azt mondhassák, boldogok, mégis nagyon jól érezték magukat. Élvezték a sötétséget, a csendet, az alkoholt.

- Láttam egy hullócsillagot! De nem mondom el, mit kívántam.
- Úgyis tudom. Azt, amit én is kívántam volna.

Két lány ült az erkélyen. Két hétköznapi lány, tele ábrándokkal, vágyakkal, álmokkal, tervekkel, reménnyel. Szerelemmel. Csalódással. Bánattal. Fájdalommal. Szomorúsággal. Kilométerek választották el őket álmaik tárgyától, mégis fényévek álltak közöttük. Ésszel felfoghatatlan távolság.
Ennek ellenére jól érezték magukat, nevettek mindenen. Nem sírtak. Énekeltek:

“You know I love you, I really do…
But I can’t fight any more for you
And I don’t know, maybe we’ll be together again
Some time… in another life”

Vajon az álmok meghalnak egyszer? Vajon lesznek még boldogok? Nem tudták. De aznap este nem számított mi lesz másnap, mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva… évek múlva. Csak az számított, hogy ők tudták, számíthatnak egymásra.

Két lány ült az erkélyen. Két összetört szív.

 

Leaving

Egy tavaszi délutánon találkoztak újra. Kellemes szellő cirógatta arcukat, miközben kéz a kézben sétáltak távol a város zajától. Minden tökéletesnek tűnt. Csak rápillantott a mellette sétáló fiúra, és boldognak érezte magát. Hosszú ideje először. Álmodni sem mert ilyen örömről, ami aznap elöntötte.

A világ minden érzelmével nézte az arcát. Hibátlannak látta őt. Hiába fürkészte az arcát, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. De csak nézte, figyelte hosszasan. Próbálta megfejteni a kiismerhetetlen embert, de nem járt sikerrel. Millió érzés furakodott a szívébe, akárhogy is küzdött ellene, akárhogy próbálta maga elől is eltitkolni.

Szerette. Igen, szerelmes volt. Szerette minden egyes pórusát, minden szempilláját. Imádta a szemeit, amikben elveszett. Azokat a sötétbarna, mélyen ülő szemeket, melyekkel mindig érdeklődéssel figyelte a világot. Az érzés hihetetlen félelemmel töltötte el. Soha nem érzett még ilyet senki iránt és ez furcsa volt. Félt az érzéstől. Félt saját magától és félt tőle is.

Teltek a hetek. Úgy érezte, vánszorog az idő. Az érzések egyre inkább elmélyültek, a szép emlékek gyarapodtak, a rosszak pedig a ködbe vesztek. Észérvekkel nem lehetett már hatni rá, senki sem tudta befolyásolni. Csak úszott tovább az árral, egyre messzebbre merészkedett a labirintusban, míg arra nem ébredt, hogy menthetetlenül elveszett. Eltévedt és nem találta a kiutat. Csak tapogatózott a sötétben.

Teher volt minden találkozás. Egy kíméletlen játék, melyben érezte, vesztésre áll. Ahogy közeledett veresége órája, egyre kétségbeesettebb lett. Minden pillanat kínzás volt, minden lélegzet fájt. Mégsem beszélt. Soha nem mondta neki, mi minden bántja. Tortúra volt az egész. Lassú, fájdalmas halál.

Egyszer azt mondta neki:
- Szeretlek.
Egy kisebb kő ekkor leesett a szívéről, de nem sokat könnyített rajta. Üres, jelentéktelen szó volt csupán. Nem mondott vele semmit. Csak a csend felelt.

Mikor véget ért minden, nem lepődött meg, de megkönnyebbülést sem érzett. Csak újabb fájdalmat. A búcsú fájt a legjobban, még fel sem fogta igazán. Soha többé nem fogja látni az ismerős arcot, soha többé nem fogja hallani a hangját. Soha többé nem fog már beszélni vele. Soha. Soha. Soha.

- Nekem sem könnyű most. Persze, azért könnyebb, mert…
- Mert nem vagy szerelmes.
- Igen. Sajnálom… Úgy gondoltam, írnék majd.
- Ne írj! Soha.
- Azért remélem, nem fogsz utálni.
- Az utálat ugyanaz, mint a szerelem. Egy hajszál választja el a kettőt egymástól… Most jön az a rész, hogy “boldog öregkort és további szép életet”?
- Nem. Csak simán “szia”.
- Szia…

Ezzel örökre elment.

 

Love

Gyönyörű, lélegzetelállító látvány. Zöldellő rét, színes, illatozó virágok, tarka lepkék, szédítő illatok. Égig érő fák, tiszta, kék, fénylő tavak tele mintás halacskákkal és hápogó kiskacsákkal. Ragyogóan süt a nap, fénye szinte vakít és én fürdök a sugaraiban. A langyos szellő simogatja arcomat, én pedig gyönyörködöm a tájban, elfekszem a rikítóan zöld fűben, bámulom a bárányfelhőket. Kellemes zene kényezteti füleimet, a természet összes finom illatát érzem az orrommal. Lassan behunyom a szememet és elmerülök az álomvilág túláradó hibátlanságában.

Nem látom, ahogy szép lassan sötétedik, nem hallom, hogy dörög az ég, nem érzem, hogy ázok az esőben. Arra riadok fel, hogy teljesen sötét van, lecsapnak a villámok, tönkretesznek mindent. Visszafojtom a lélegzetemet, várom a vihar végét. Csendben, nyugodtan várok, fel sem fogom, mi történik körülöttem. Mikor elvégezte a munkáját, nem marad körülöttem semmi, csak egy kopár, kihalt sivatag, tele mérges kígyókkal. Sehol egy forrás vagy tó, nincsenek fák, nincsenek énekes madarak. Ahogy szemem hozzászokik a látványhoz, elkezdem siratni az egykor oly mesés világot, mely körülvett. Mikor belefáradok a fájdalomba, csak hanyatt fekszem a kemény talajon és lehunyom a szemem. Ajkam mosolyra húzódik, hiszen újra érzem bőrömön a szellő és a napsugarak simogatását, hallom a madarak énekét, érzem a mennyei illatokat. Boldog vagyok.

 

Bleeding

Csak ülök és várok. Várom, hogy véget érjen. Mert nem tarthat örökké. Semmi sem tart örökké. A szerelem, a vágyak, az álmok… mind meghalnak. A boldogság, mely édes örömkönnyeket hoz, mely a magasba repít, felhők fölé emel, egy pillanat töredéke alatt elillan. Valami más lép a helyébe: bánat, fájdalom, kétségbeesés. Senki nem csettint, hogy egy szempillantás alatt eltűnjenek végre. Hiába szállok szembe velük, vérengző fenevadakként támadnak rám újra és újra. Minden reggel harcot vívok a maradék erőmmel az aznapi túlélésért, de a gyengeség magával ragad, elképesztő erővel újra és újra lehúz magával a mélybe, akadályozva, hogy felálljak. Láncok tekerednek körém, minden erejükkel visszatartanak, a hurok a nyakam körül egyre fojtogat, szívemet ezernyi penge szúrja át, kitartóan vérzik és vérzik, de még eltökélten dobog.

 

The One

Szeretjük a szüleinket, a családunkat. Szeretjük a barátainkat. És szeretünk valakit, akit a szívünk választ. Nem tehetünk semmit. Küzdhetünk ellene a végsőkig, tagadhatjuk, de mindig ott lesz az a gombóc a torkunkban, amikor meglátjuk. A szívünk elkezd verni, fejünkből kiszáll a vér, a világ elsötétül, elkezdünk remegni, fázunk és közben ver a víz… Saját magunkat is becsaphatjuk azzal, hogy nem érzünk semmit, de közben álmatlanul forgolódunk éjszakánként.

Miért pont ő? Annyian vannak a világon, igazán nem panaszkodhatunk. Valószínűleg rengetegen jobban néznek ki nála, kedvesebbek, szeretnek minket… ez miért nem elég? Csak azt látjuk, hogy az ő szája tökéletes, az orrának vonala, az álla, a homloka, a haja, a szempillája… egyetlen apró részlet sem kerüli el figyelmünket, mikor ránézünk… az illata megszédít, egyetlen csókjától remeg a térdünk, az érintése pedig a mennyekbe repít.

“Fogok-e még valaha így érezni?” – Tesszük fel a kérdést magunknak. Nem tudhatjuk. “Bárcsak ne szeretném… hiszen eltompítja minden más gondolatomat, túlságosan a megszállottjává váltam. De olyan jó Őt szeretni és nem mást. Nem kellene más, ha ő az enyém lehetne. Soha!” – Ellentmondások. Boldogság és szomorúság. Öröm és fájdalom.

Már az is boldoggá tesz, hogy szerelmes vagyok. Szárnyalok, lebegek a föld felett, álmodozom, fantáziálok, sírok, szenvedek. “Elmúlik-e ez az érzés valaha? Bárcsak vége lenne már, de nem, nem akarom, hogy elmúljon!” – Szeretek szeretni. Szeretem Őt szeretni.