Lost in a Maze

Néha van úgy, hogy akiket szeretünk, elfelejtenek viszontszeretni bennünket. Valahol elveszítjük őket az úton. Eltévedünk a szemük végtelen útvesztőjében és túl késő, mikor rájövünk, hogy rossz irányba indultunk. Hiba volt egy olyan ösvényen elindulni, ahonnan nincs visszaút. Ott ragadunk. Örökre.

Nem fog értünk jönni senki, hogy megmentsen. Soha. De egy napon elkezdünk a semmiből építkezni. Egy napon felhúzunk egy kastélyt olyan magas falakkal, hogy elfelejtjük, hogy egy labirintus közepén magányosan élünk, elveszve. Odahívjuk a barátainkat és ott kezdünk új életet. Ismeretlen terepen.

Megszokjuk a fájdalmat. Együtt élünk vele és reménykedünk, hogy újra eltévedhessünk, hogy újra naivan elsüllyedhessünk a tengerben. De a más az már nem ugyanaz.

Próbálunk megfelelni, jobb emberré válni, boldognak lenni. Mindenki boldogságra vágyik, de mindenkinek más jelenti a boldogságot és mindenki máshogy éri el. De hiába küzdünk azért,

 

Z

“A szakításnak 5 szakasza van: az első a tagadás, amikor el sem hiszed h ez veled történt stb. Ezen már túl vagy. A második a harag, szerintem ezt is letudtad már. A harmadik az alkudozás… amikor alkudozni szeretnél, visszakapni, nem akarsz felejteni, az emlékekben élsz. A depresszió a 4. fázis, amikor nem akarsz senkivel beszélni, se találkozni, és felidézed az emlékeket, és szomorú vagy, ami TERMÉSZETES, tekintve milyen veszteség ért… és ez a szakasz ad alkalmat arra h kisírd magadból a fájdalmat, de aztán a bánat idővel kikopik majd. És az 5. szakasz az az elfogadás. Ez csak akkor történhet meg, ha elfogadjuk, hogy eljárt az idő a kapcsolat felett. Lassan, de biztosan a sebeink is begyógyulnak, átesünk a kezdeti megrázkódtatáson. Nincs több hiú remény, szerepjátszás, kényszer. Eljutunk arra a pontra, hogy örülünk volt kedvesünk megismerésének,  a közösen eltöltött időnek. Ebben a szakaszban már csak azon gondolkodunk, hogy mit tanultunk a kapcsolatból, mit nem szabad elkövetni a következőben, vagy mit kell majd tennünk, amit elmulasztottunk. Az elfogadás jele, mikor visszanyerjük önbecsülésünket, van erőnk a továbblépéshez.

De látod, ez teljesen normális és ne hibáztasd magad érte, jogosan vagy szomorú és elkeseredett és oké persze a barátaid próbálnak kihúzni, de aki nem érti meg miért vagy ilyen, az elmehet a picsába. Ha valaki egyszer átélte azt amit te, az megérti. Hidd el nem fog örökké így maradni. Persze erre most gondolni sem mersz, mert valld be megijeszt a gondolat, hogy egyszer túllépsz majd ezen és már nem fog negyed ennyire sem számítani. Még kapaszkodsz bele…”

Köszönöm, Z! (L)

 

Bleeding

Csak ülök és várok. Várom, hogy véget érjen. Mert nem tarthat örökké. Semmi sem tart örökké. A szerelem, a vágyak, az álmok… mind meghalnak. A boldogság, mely édes örömkönnyeket hoz, mely a magasba repít, felhők fölé emel, egy pillanat töredéke alatt elillan. Valami más lép a helyébe: bánat, fájdalom, kétségbeesés. Senki nem csettint, hogy egy szempillantás alatt eltűnjenek végre. Hiába szállok szembe velük, vérengző fenevadakként támadnak rám újra és újra. Minden reggel harcot vívok a maradék erőmmel az aznapi túlélésért, de a gyengeség magával ragad, elképesztő erővel újra és újra lehúz magával a mélybe, akadályozva, hogy felálljak. Láncok tekerednek körém, minden erejükkel visszatartanak, a hurok a nyakam körül egyre fojtogat, szívemet ezernyi penge szúrja át, kitartóan vérzik és vérzik, de még eltökélten dobog.

 

Drowning

Egyre fogytán a levegő, már fullaszt a hőség, nyomaszt a magány. Egy apró ablakocskán át szemlélem a világot, zöldellő, virágoktól illatozó réteket látok, kék, tiszta vizű tavakat, hófedte hegycsúcsokat, napsütötte tisztásokat. Hallom a madarak csicsergését, a szél süvítését, a tenger morajlását. Oda vágyom régóta. Szabadulni szeretnék börtönömből, ledobnám a súlyos béklyókat, melyek minden erejükkel visszatartanak. A falak makacsul, szilárdan állnak, tömörek, akár a beton, ellenállóbbak, mint a páncél. Védenek a vihartól, a széltől. De legfőképp tőled. Hisz ezért építettem őket. Csak tapogatózom a sötétben, zsibbasztó, de kényelmes az elszigeteltség, keserű, de megnyugtató a csend. Biztonságban érzem magam.

Néha meglátogatsz. Felderül az arcom, mikor meghallom határozott lépéseid közeledését, szívem hevesen kezd dobogni, mikor meghallom az oly jól ismert hangot, bizsereg az egész testem, érzem, ahogy minden belső szervem külön dolgozik. Kikukkantok a résen, elcsukló hangon szólok hozzád, hallom a szavaid csengését, a beszéded dallamát, de a gondolataim elkalandoznak. Becsukom a kis ablakot, érzem, ahogy a friss veríték csiklandozza halántékomat, szememből kicsordul egy könnycsepp, s hosszú útra indul kipirult arcomon. Elhallgatsz. Már csak a halott, néma csend ölel át szorosan, mindhiába kapkodok levegő után, eredménytelenül kutatom kétségbeesetten oltalmazó karjaid kábító melegségét. Kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, valahol félúton megáll és szertefoszlik, akár a reggeli köd, mely olyan gyorsan megadja magát a felkelő nap meleg sugarainak.

Nem látod a falakat, nem ismered titkos búvóhelyem rejtett zugait, nem hallod segítségért esedező, rémült kiáltásomat. Nem látod, vagy nem akarod látni, hogy az ajtón nincs retesz, nem őriznek feltörhetetlen lakatok, kulcsra zárva sincs. Neked nyitva áll, bármikor beléphetnél rajta, hogy harcba szállj a keményen fogva tartó magányommal, de nem teszed. Csak nem érkezik a megváltó pillanat, nem hallom a már berozsdásodott, nehéz ajtó kitáruló nyikorgását. Csak a csend és a szomorúság vendégeskednek nálam. A sötétség és a magány éltetik őket, nem akarnak elhagyni.

Nem látod a szakadékot, sem a kis patakot, mely időközben széles folyóvá szélesedett és megállíthatatlanul tör előre, egyre terebélyesedő medre egyre átszelhetetlenebb akadályt állít köztünk. Egy végső, elkeseredett pillanatban kilépek az ajtón, de már nem látlak. Széles a folyó és nem köti össze egy híd sem két, távoli partját. A víz hangos csobogással folyik, tüntetően halad célja felé, hogy aztán egy szép napon a tengerbe érkezzen és megtalálhassa a megnyugvást. Pontosan olyan, mint te vagy én. Harcolunk, küzdünk a végsőkig, haladunk az árral, de mindig csak előre, előre tapossuk ki utunkat, hogy egyszer meglelhessük a békét és a boldogságot, melyben fürödve tovább tengethetjük olykor végtelennek tűnő napjainkat.

Homályos alakod egyre halványul, oly messze már a túlpart. – Szeretlek! – kiáltom először torkom szakadtából. De te már nem hallasz. Körvonalaid a távolba vesznek örökre, könnyeim patakokban csorognak végig arcomon, lassan a földre hullok, mint egy sebzett vad. Torkomra odafagy a szó, nem jön már ki több hang, csak a keserves, reményvesztett sírás. A fájdalom megbénítja a végtagjaimat, szívem összeszorul. Mikor a könnyek elfogynak, lassan felállok a földről, ahol erőtlenül feküdtem, és elindulok utánad. Lábaim belegázolnak a vízbe, érzem a jeges víz érintését. A hideg a csontjaimig hatol, mintha apró, izzó késeket szúrnának a bőröm minden pórusába. Már nem érzem a fájdalmat, nem érzek már semmit. Csak az üresség maradt, melyet elviselhetetlen hiányod hagyott maga után. Próbálok lépni, de a víz mély, lábam már nem éri a talajt. Segítségért kiáltok, de már nem nézel hátra. Nem tudod, nem látod, mit hagytál magad mögött. A folyó magával sodor, messze tőled, messze mindentől, amit valaha ismertem. Levegő után kapkodok, kézzel-lábbal próbálom a felszínen tartani magam, eltökélten csúszós kövek után nyúlok, de hiába. Hatalmába kerít a gyengeség, s lassan megadom magam a végtelen mélységnek és az örök zuhanásnak.

 

The One

Szeretjük a szüleinket, a családunkat. Szeretjük a barátainkat. És szeretünk valakit, akit a szívünk választ. Nem tehetünk semmit. Küzdhetünk ellene a végsőkig, tagadhatjuk, de mindig ott lesz az a gombóc a torkunkban, amikor meglátjuk. A szívünk elkezd verni, fejünkből kiszáll a vér, a világ elsötétül, elkezdünk remegni, fázunk és közben ver a víz… Saját magunkat is becsaphatjuk azzal, hogy nem érzünk semmit, de közben álmatlanul forgolódunk éjszakánként.

Miért pont ő? Annyian vannak a világon, igazán nem panaszkodhatunk. Valószínűleg rengetegen jobban néznek ki nála, kedvesebbek, szeretnek minket… ez miért nem elég? Csak azt látjuk, hogy az ő szája tökéletes, az orrának vonala, az álla, a homloka, a haja, a szempillája… egyetlen apró részlet sem kerüli el figyelmünket, mikor ránézünk… az illata megszédít, egyetlen csókjától remeg a térdünk, az érintése pedig a mennyekbe repít.

“Fogok-e még valaha így érezni?” – Tesszük fel a kérdést magunknak. Nem tudhatjuk. “Bárcsak ne szeretném… hiszen eltompítja minden más gondolatomat, túlságosan a megszállottjává váltam. De olyan jó Őt szeretni és nem mást. Nem kellene más, ha ő az enyém lehetne. Soha!” – Ellentmondások. Boldogság és szomorúság. Öröm és fájdalom.

Már az is boldoggá tesz, hogy szerelmes vagyok. Szárnyalok, lebegek a föld felett, álmodozom, fantáziálok, sírok, szenvedek. “Elmúlik-e ez az érzés valaha? Bárcsak vége lenne már, de nem, nem akarom, hogy elmúljon!” – Szeretek szeretni. Szeretem Őt szeretni.