Leaving

Egy tavaszi délutánon találkoztak újra. Kellemes szellő cirógatta arcukat, miközben kéz a kézben sétáltak távol a város zajától. Minden tökéletesnek tűnt. Csak rápillantott a mellette sétáló fiúra, és boldognak érezte magát. Hosszú ideje először. Álmodni sem mert ilyen örömről, ami aznap elöntötte.

A világ minden érzelmével nézte az arcát. Hibátlannak látta őt. Hiába fürkészte az arcát, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. De csak nézte, figyelte hosszasan. Próbálta megfejteni a kiismerhetetlen embert, de nem járt sikerrel. Millió érzés furakodott a szívébe, akárhogy is küzdött ellene, akárhogy próbálta maga elől is eltitkolni.

Szerette. Igen, szerelmes volt. Szerette minden egyes pórusát, minden szempilláját. Imádta a szemeit, amikben elveszett. Azokat a sötétbarna, mélyen ülő szemeket, melyekkel mindig érdeklődéssel figyelte a világot. Az érzés hihetetlen félelemmel töltötte el. Soha nem érzett még ilyet senki iránt és ez furcsa volt. Félt az érzéstől. Félt saját magától és félt tőle is.

Teltek a hetek. Úgy érezte, vánszorog az idő. Az érzések egyre inkább elmélyültek, a szép emlékek gyarapodtak, a rosszak pedig a ködbe vesztek. Észérvekkel nem lehetett már hatni rá, senki sem tudta befolyásolni. Csak úszott tovább az árral, egyre messzebbre merészkedett a labirintusban, míg arra nem ébredt, hogy menthetetlenül elveszett. Eltévedt és nem találta a kiutat. Csak tapogatózott a sötétben.

Teher volt minden találkozás. Egy kíméletlen játék, melyben érezte, vesztésre áll. Ahogy közeledett veresége órája, egyre kétségbeesettebb lett. Minden pillanat kínzás volt, minden lélegzet fájt. Mégsem beszélt. Soha nem mondta neki, mi minden bántja. Tortúra volt az egész. Lassú, fájdalmas halál.

Egyszer azt mondta neki:
- Szeretlek.
Egy kisebb kő ekkor leesett a szívéről, de nem sokat könnyített rajta. Üres, jelentéktelen szó volt csupán. Nem mondott vele semmit. Csak a csend felelt.

Mikor véget ért minden, nem lepődött meg, de megkönnyebbülést sem érzett. Csak újabb fájdalmat. A búcsú fájt a legjobban, még fel sem fogta igazán. Soha többé nem fogja látni az ismerős arcot, soha többé nem fogja hallani a hangját. Soha többé nem fog már beszélni vele. Soha. Soha. Soha.

- Nekem sem könnyű most. Persze, azért könnyebb, mert…
- Mert nem vagy szerelmes.
- Igen. Sajnálom… Úgy gondoltam, írnék majd.
- Ne írj! Soha.
- Azért remélem, nem fogsz utálni.
- Az utálat ugyanaz, mint a szerelem. Egy hajszál választja el a kettőt egymástól… Most jön az a rész, hogy “boldog öregkort és további szép életet”?
- Nem. Csak simán “szia”.
- Szia…

Ezzel örökre elment.

 

Undo It

I should have known by the way you passed me by, there was something in your eyes and it wasn’t right. I should have walked but I never had the chance, everything got out of hand and I let it slide… Now I only have myself to blame for falling for your stupid games

I wish my life could be the way it was before I saw your face

You stole my happy, you made my cry, took the lonely and took me for a ride and I wanna undo it. You had my heart, now I want it back, I’m starting to see everything you lack, boy you blew it, you put me through it, I wanna undo it.

/Carrie Underwood – Undo It/

 

People Always Leave

Sok ezer idegen arc nap mint nap. Rájuk pillantunk, majd némán elhaladunk mellettük anélkül, hogy tudnánk, mi rejlik a felszín alatt. Rengeteggel találkozunk, soknak bemutatkozunk, párat megismerünk, néhányat megszeretünk. Nem tudhatjuk, mennyi időt töltenek velünk, mikor távoznak, maradnak-e örökre. Rögtön felismerjük, ha különleges emberrel van dolgunk. Beengedjük. Megnyílunk.

Nem tudod, mi mindent tanítottál nekem és nem tudod, mi mindent elvettél tőlem. Ürességet hagytál magad mögött. Hiányzol. Itt hagytál a fagyban, a süvítő szélben, a zuhogó esőben, a sötétségben. Hiányzol. Egyedül hagytál a földön kuporogva. Egyedül a fájdalmammal és a hiányoddal. Kettesben az ürességgel. Magadhoz szorítottál erősen, megcsókoltál, majd elengedtél, ellöktél magadtól, hagytál a mélybe zuhanni. Elhagytál. Örökre. Hiányzol…

 

Falling

Soha nem felejtem el azt az estét.

Lassan másfél éve történt, de még mindig élénken él az emlékezetemben. Hideg, fagyos, téli este volt, épphogy véget ért a karácsony. Még befedték az utat az előző napokban esett hó maradványai. Melegen, de viszonylag csinosan kellett öltözni, nem csak magamnak akartam tetszeni. Nagyon jó kedvem volt, örültem, hogy kimozdulunk és pláne, hogy ez nekem köszönhető. Kissé késve érkeztünk, de én, mint jószívű Mikuláslány mindenkinek vittem egy szaloncukrot ajándékba.

Csak ismerős arcok vettek körül szerencsére, elvégre az én ötletem volt az este, én szerveztem és én hívtam mindenkit. Nagyon jó hangulatban telt az idő, iszogattunk, nevettünk, beszélgettünk. Az elejétől fogva elkapott egy érzés, ami nem volt helyénvaló. Éreztem, hogy egyre inkább magával ragad, és kezdtem elfelejteni, amit nem szabadott volna.

Ez volt az a pont, ahonnan még talán lett volna visszaút. Ha akkor és ott véget vetünk az éjszakának és szépen mindenki hazamegy, akkor másnaptól talán már csak egy kellemes emlékként élt volna bennem. De az este még korántsem ért véget, az alkohol gonosz módon eltompította a józan eszemet, így sodródtam tovább az árral.

Villogó fények, egy mosolygó arc, egy csillogó szempár. Majd egy röpke pillanat alatt szertefoszlott a kép és beköszöntött a valóság.

Soha nem felejtem el azt az estét. Megváltoztatott mindent.