Jó reggelt, így 3 óra alvás után, ami rengeteg ahhoz képest, amennyit már hajnali 4 körül hittem, hogy sikerülni fog. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, rögtön elöntötte az agyamat a tegnapi… Éjjel képtelen voltam elaludni, nem tudtam sírni sem, csak feküdtem a sötétben és gondolkoztam, újra és újra átpörgettem az agyamban. Amikor épp nem, akkor pedig csak feküdtem, néztem ki a fejemből és fájt. Még soha nem fájt ennyire semmi. Hiába éreztem, hiába tudtam, hogy ez lesz, teljesen más mégiscsak szemtől szembe az arcomba hallani… Bár örültem volna, ha a szemembe mondja és nem a falat bámulva. Gondolom, hogy mondani sem volt könnyű mondjuk. Elég volt egy mondat, ami szinte pontosan az volt, amit sejtettem is, hogy lesz, rögtön elkezdett hevesen verni a szívem, amint eljutott az agyamig, gombóc volt a torkomban, remegett a gyomrom, elcsuklott a hangom. Csak ültem ott megsemmisülten, próbáltam felfogni, mi is történik, hallgattam tovább, amit még mondani szeretett volna, de abból már szinte semmit nem tudnék felidézni, ugyanis a lényegnél leragadtam. Viszont maradtam még, ugyanis nem vagyok az az idióta, aki egy “akkor bazdmeg”-gel vagy ilyesmivel nagyképűen elvonul, mintha nem fájna. Tisztáznunk kellett pár dolgot, illetve kíváncsi voltam, hogy mégis mi is volt ez köztünk vagy ilyesmi. Persze tipikusan megint jöttek az elpoénkodások, én kínomban, bánatomban már röhögtem is. Viszont örülök, hogy nem úgy lett vége, hogy szépen kussolok, érezzük mindketten, hogy nem működik, megvárom, míg kidob, és mosolyogva egyetértek. Örülök, hogy elmondtam neki, mit éreztem, már amióta megismertem, meglepően könnyen jöttek a szavak. Bár a szerelem és a fáj baromira üres szavak mindenkinek, aki most nem éli át azt, amit én. Az, hogy neki sem túl jó érzés, pedig egyáltalán nem változtat azon semmit, hogy nekem milyen. Mert nem ő ül itt táskás és könnyes szemekkel, gondolatait összeszedni próbálván, teljesen széthullva, azon erőlködve, hogy valahogyan összekaparja mindazt, ami megmaradt magából. Most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, aztán kiköptek. Elképesztően megsemmisítő érzés az, hogy valaki egyszerűen semmit nem talál bennem, amit szerethetne csak egy kicsit is. Én úgy 17 hónapja szeretem mindig egyre jobban, illetve mától ezt már le kell építenem. Esküszöm, ez lesz róla az utolsó blogbejegyzés, mielőtt összeszedem magam. Nem tudom, menni fog-e, de muszáj lesz, mert nem szeretnék roncs lenni tovább, nem akarom a tavalyit újra, mert már akkor is pokolian fájt. Talán jobb így, hallom a saját fejemben ezt a kamugondolatot, mert lófaszt jó, illetve hát minél jobb?! Mert ha idén nem tűnik fel újra az életemben, ha soha nem tudom meg, milyen vele, lehet, hogy kb. pont mostanában már nem is gondolnék rá, feljöttem volna Pestre, összejöttem volna valakivel, és most boldog lennék. Szóval lehet, hogy annál sem jobb, sőt, most úgy érzem rosszabb. Mert már tudom, milyen vele. Tudom, milyen vele feküdni, vele ébredni, stb, stb. És hiába éreztem, hogy egyre inkább nem működik, az érzéseimen nem változtatott. Ő pedig nem tudott érezni semmit, mert látta, hogy nem működik. Jó neki. Bárcsak én is ilyen reálisan látnám a dolgokat. Mondtam neki, hogy elcsesztem, mert nem tudtam önmagam lenni vele. Hogyan is sikerült volna? Mikor egy év után az ember megkapja azt, akire mindig is vágyott és én konkrétan nem hittem el. Ráadásul az első pár hét számomra olyan jól telt vele, hogy azt pláne nem hittem el. Kerestem, hogy hol is a hiba ebben, mert ez velem meg sem történhet. Hát nem is történt. Aki agyal, aki fél, hogy véget ér az álom, az úgy is fog járni. Azt mondta, szerinte ő nem volt olyan, hogy én olyan lehessek. Mintha tudná, milyen vagyok… :D Hát ezek után már én sem tudom, mi marad belőlem. Bár az a vicces, hogy napok, hetek óta rettegtem, aludni sem tudtam, és csütörtök este is még “egy életvidám lányt” látott az, akinek szerencsétlensége volt hozzám. Éjjel azon gondolkoztam, hogy talán így kerek a történet, hogy talán kellett ez, hogy lezárhassam magamban, kellett ez, hogy jól pofon vágjon. Így talán egyszer majd ha visszatekintek, csak a szép emlékek jutnak majd eszembe és nem fogom elbőgni magam, mikor meglátom a dolgokat, amiket tőle kaptam. Azért gáz, hogy 3 hónap kellett ehhez, hogy rájöjjön, nem megy. De hogy az elején többnek gondolta, meg még tavaly is, mikor együtt sem voltunk, és hogy szerinte jó, hogy legalább megtudtuk, milyen együtt. Jah. Neki szar, nekem meg jó. :D Az fáj igazából a legjobban, hogy soha többé nem fogom látni. Mármint húú, max összefutunk a villamoson vagy ilyesmi, de soha többé nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg. Ez már önmagában is gyilkos gondolat. Kicsit erős volt, mikor azt mondtam neki, ne is lássam többé, egyék csak meg a nutellámat is, és hogy majd esetleg talán köszönni fogok, ha összefutunk. Egyáltalán nem érzek sem haragot, sem neheztelést, semmi ilyesmit, csak szimplán fáj. Tavaly sem azért nem köszöntem neki a vonaton, mert haragudtam volna rá, csak annyira vert a szívem, hogy nem jött volna ki hang a torkomon. Az a baj, érzem magamban ezt az űrt, és fel sem fogom még mindig. Csak belegondolok, mi fáj, és el sem hiszem, hogy ez történt, pedig tudtam. Azért előtte nagyon nem kellett volna a 2 órás mozizás, de ez van. Többet úgysem mostanában fogom betenni a lábam moziba. LOL. Moziban láttam meg először és moziban dobott ki. Milyen szép is az élet. Mikor már nem tudtam mit mondani neki, csak teljesen befordultam, ültem szótlanul és néztem ki a fejemből, akkor szépen felálltam, hogy hazajövök, persze a nyamvadt albiba, ahol még kisírni sem fogom tudni magam. Felajánlotta, hogy hazakísér, nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen, már szabadulni akartam, de aztán rájöttem, hogy egyedül már az utcán összeesek, és ha eljön velem, akkor úgysem tudok sírni. Nem is tudtam, szépen, mosolyogva mentem mellette. Azt is mondta, mindig jól elbeszélgettünk. WOW. Én pedig mondtam neki, hogy legalább a szex király volt. Mikor utoljára megálltunk a kapuban, nem is tudtam, hogyan vehetnék egyáltalán örökre búcsút attól, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit, és hogy mégis mit mondhatnék. Kérdezte, adjon-e puszit, hát bántam volna, ha dacból azt mondom, nem kell. Meg is ölelt, adott pár puszit, még csók is volt és azt mondta, semmilyen szempontból nem voltunk hétköznapiak, mert senkivel sem volt neki még ilyen, hogy szakítottak volna, és utána még smacc. Hát én még búcsúszexben is benne lettem volna, egyértelmű. XD Mosolyogva váltunk el egy sziával, és csak a liftben estem össze. De nagyon kevés volt az a fél perc arra, hogy kijöjjön minden, ami fáj belül. Utána újra össze kellett szednem magam, nem tudok mások előtt igazán sírni. Meg úgy alapból kimutatni az érzelmeimet. Hát így jártam most. Azt hiszem ennyi, jól esett kiírni mindezt magamból, bár nem lett tőle jobb, nem fogok hazudni. Ha még eszembe jut valami, azért ígéretemmel ellentétben még kiírom magamból szerintem. És most bőghetek végre…
