http://jregi.posterous.com/

Valahogy így. Majdnem így történt, csak nem egészen. Nem tűnt akkor fontosnak, sem meghatározónak. Nem is sejtettem. Mikor kezdtem megérteni, már késő volt visszafordulni. Te csak mentél előre, én csak követtelek. Pont, ahogy azóta is teszem. Próbálnék megállni, de mágnesként vonzol, egyre jobban…

Kár.

De mégis merre induljak? Úgy érzem, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, mintha megmerevedtem volna és nem tudok mozdulni. Menekülnék, de nem megy.

Azt mondják, a változás az egyetlen, ami állandó. Szüntelenül változik minden. Változok én is, változol te is, változnak ők is. Változnak az idők, a helyek, az emberek, akik körülvesznek. Változik a korom, az emlékeim, az érzéseim, a gondolataim. Olyan ismerősek az arcok, csak bámulom őket értetlenül és próbálom felidézni, hol láttam már őket. Mintha ugyanazok lennének, de mégsem. Megváltoztak, de mégsem egészen.

Minden pillanatban torzulnak, némelyek megszépülnek, de soha, semmi nem marad ugyanolyan. Kiszámíthatatlan. Nincs benne semmilyen logika, semmi, ami ésszel felfogható lenne, semmi, amit a legbonyolultabb képletekkel ki lehetne előre számolni, semmi, amit a csillagok megjósolhatnának. Véletlenszerűen változnak.

Próbálom memorizálni a képeket, melyeket látok, de követhetetlen gyorsasággal változnak. Az agyam nem is képes olyan gyorsan befogadni, így egy ideig még élénken él bennem az, ami már nincs ott. Próbálnék kapaszkodni beléjük, kétségbeesetten megtartani mindent, úgy, ahogy éppen látom, de kicsúsznak a kezeim közül. Behunynám a szemem, hátha megfagy minden, de ugyanúgy pörög tovább. Akárcsak egy film. Az én filmem.

Feladom a próbálkozást és nézem tovább a változásokat. Hagyom, hogy változzon. Engedem, hogy elmúljon. Hagyom, hogy elkezdődjön. Ha már nem tudok tenni ellene, hát kiélvezem. Pont ez a szép benne. Pont ezért nem unalmas. Mert változik. Minden.

Sokszor szeretnék előrerepülni az időben, valahová a nyugdíjas éveimbe, hogy annyi idő távlatából visszapillantva mégis mi az, amit másképp látok, mi az, amire még emlékszem, mi az, ami semmit nem jelentett, mi az, ami mosolyt csal az arcomra, és mi az, ami könnyeket a szemembe. Visszapillantanék, hogy tudjam, mivel érdemes most foglalkoznom, vagy hogy melyik úton induljak el afelé, ami majd számítani fog hosszútávon. Mert minden csak megtörténik, aztán teljesen elveszik, az emberek jönnek, aztán ugyanúgy ahogy jöttek, el is mennek. Vajon lesz olyan ember, akit most ismerek és ötven év múlva is tartom majd vele a kapcsolatot? Lesz vajon olyan, akit bármikor felhívhatok, hogy üljünk be egy kávéra, vagy hogy menjünk el sétálni? Vagy  minden csak átmeneti most és egy idő után az összes szereplő lecserélődik mint a sorozatokban? Mennyire múlik rajtam és mennyire mindenki máson?

Na és ők? Ők emlékezni fognak rám? Az emberek, akik most a mindennapjaim részei. Vajon érdekelni fogja őket pár év múlva, hogy mi van velem? Van valami szerepem az életükben, vagy csak úgy vagyunk, beszélgetünk, eszünk, iszunk, bulizunk együtt, de később már mindegyikünk mással teszi majd ugyanezt? Eszükbe jut majd a sok emlék, amiken most együtt sírunk vagy nevetünk? Eszükbe jut majd mindaz, amit most megosztunk egymással?

Rengeteg kérdés, amire úgysem tud nekem válaszolni senki. Hogy hol leszek sok év múlva, ki tudja. Hogy a barátaim megmaradnak-e, nem tudhatom. Talán jó lenne ismerni minden választ, de talán a kérdéseket sem érdemes feltenni. Minden ki fog derülni egyszer. Minden. Addig csak megyek tovább előre és majd lesz valami.

Persze így sokkal könnyebb az élet, hogy van lakótársam és nem egyedül vagyok minden nap, van kivel beszélgetni, és mindig fel tud vidítani. Sokszor mégsincs kedvem kimozdulni a szobámból, elvagyok a saját kis világomban. Egyedül.

Ahogy eltűnt a február közepén hirtelen betoppanó lelkesedés, ugrándozás, boldogság, amit éppen akkor valaki kiváltott belőlem, visszajött a rengeteg kattogás, szomorúság és újabban a HARAG. Igen, haragudtam Rá, amiért nem szeretett. Haragudtam, amiért kétszer nem szeretett. Haragudtam, mert letörölt, letiltott, eltűnt, felszívódott. Haragudtam az egészre. Haragudtam magamra, hogy én szerettem. Haragudtam, mert ilyen hülye voltam. Annyira, de annyira nem számít már. Csak sokszor bánt.

Közeledik a szülinapom, amit megtartok mindenkivel, aki meg szeretné tartani velem. Már várom, jól fog jönni a szórakozás. :)

Ja és aki használ tumblr-t, az itt követhet. :P

Tévedtem.

Mostanában sajnos hanyagoltam a könyveket, nem olvastam el feleannyit sem, mint szerettem volna, amit mégis, azokról sem írtam. Tudom, hogy sokan skippelik ezeket a bejegyzéseket, de sokan meg pont csak ezeket olvassák. Még valamikor ősszel olvastam ezt a könyvet, azt hiszem, október elején, rögtön A Mester és Margarita után. Akárcsak azt, ezt is bedaráltam egy-két hét alatt és az egyik kedvenc könyvem lett. Azt mondták, Kunderát nehéz olvasni, szerintem ez nem igaz, inkább nagyon könnyű, szinte minden oldalon új fejezet kezdődik, tehát bármikor le lehet tenni, nem kell azt nézni, hogy nekiálljak-e egy új fejezetnek, mert az 50 oldalas és nem lenne már rá időm. Csak úgy olvastatja magát.

Milan Kundera 1929. április 1-én született Prágában. 1993-tól már csak franciául publikáló cseh író és költő. Egyetemen tanít, első verseskötetével hírnevet szerez magának, de első regénye (Tréfa) miatt kirúgták állásából. Részt vett az 1968-as prágai tavasz eseményeiben, így eltiltották a tanítástól és a publikálástól. 1975-ben Franciaországba emigrált, A nevetés és felejtés könyve című regénye miatt megfosztották cseh állampolgárságától, így azóta is Párizsban él feleségével és már kizárólag francia nyelven publikál.

Kundera regényeiben elsősorban filozófiai kérdésekkel foglalkozik. Az emberi lét kérdéseit, az adott társadalomban való létezést vizsgálja a regényeiben felbukkanó alakokon keresztül. Egyik legismertebb regénye A lét elviselhetetlen könnyűsége. Talán annyira a cselekmény nem is annyira lényeges, mint a filozófiai-történelmi-politikai kérdések és azok hatásai a főszereplők életére. A regény főszereplője Tomás és Tereza, az ő szerelmükkel és magánéletükkel foglalkozik gyakorlatilag az egész könyv. Tomás képtelen arra, hogy hűséges legyen, minden egyes félrelépésével óriási fájdalmat okoz kedvesének, aki lelkileg tönkremegy, de szerelmük mégis erősebb mindennél; együtt is halnak meg a végén. Természetesen ennyire nem egyszerű az egész, Kundera remekül ábrázolja mindkettőjük lelki vívódásait apró, hétköznapi jelenetekkel is. Külső szemlélőként pedig Tomás rendszeres szeretője, Sabina szemszögéből láthatjuk őket.

Idézetként a fél könyvet ide lehetne másolni, amit inkább nem tennék meg, de azért néhány sort idéznék.

Az álom a bizonyítéka annak, hogy a fantáziálás, az álmodás arról, ami nem történt meg, az ember legelemibb szükségleteihez tartozik.

A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg (ez a vágy számtalan nőre vonatkozik), hanem az együttalvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).

A szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről.

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.

Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia.

Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezzen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még a halottak napján sem teszi be senki a lábát.

Akit együttérzésből szeretünk, azt nem szeretjük igazán.

“I’m gonna miss you like a child misses their blanket
But I’ve got to get a move on with my life
It’s time to be a big girl now
And big girls don’t cry.”

/Fergie – Big Girls Don’t Cry/

Mikor hirtelen magához tért, tudta, hogy el kellene indulni. Úgy érezte, talán már zavarja a mellette ülő fiút, aki szintén némán bámult a semmibe, csak néha mozdult meg, hogy megvakarja a fejét, vagy hogy a lányra nézzen. Végtelen percek voltak azok. A lány semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy hogyan kérdezze meg a fiút, hogy vele tartana-e. Tudta, hogy indulnia kell, így nekiállt szépen lassan összeszedni a dolgait, de nem akart menni nélküle. Félt az ismeretlentől és nehezére esett elbúcsúznia mindattól, ami már mindennapjai részévé vált. Nem csak tőle, de az érzéstől is. Ahogy fogkeféjét és hajvasalóját is a táskájába tette, majd lassan felöltözött, az idő is kezdett felgyorsulni.

- Nem jönnél velem? – akarta kérdezni. – Nem baj, ha nem szeretsz, nem baj, ha nem akarsz engem, csak gyere velem haza!

Ez járt a fejében végig, ahogy pakolt. Próbálta méregetni, hogy hogyan is tudná a táskájába gyömöszölni azt az embert, aki nem akarja őt látni többé. Azt, aki mindig olyan figyelmes volt vele, törődött vele, aki nem merte soha azt mondani, hogy “nem szeretlek”, talán csak hogy ne fájjon annyira. Egy női táskában minden elfér, de őt valahogy mégsem lehetett volna beletuszkolni. Úgy döntött, nem mond semmit, csak engedelmesen elmegy. Kilép az ajtón és elindul a sötétben. Az ismeretlenbe.

Elhúztad az orrom előtt a mézesmadzagot, azt várva, hogy éhesen és lelkesen futok majd utánad, de ha csak egy pillanatra is megállnál és hátranéznél, láthatnád, hogy nem loholok mögötted, ahogy várnád. Lehet, hogy azt vártad, követlek majd akár a világ végére is. Azt hitted, csillogó szemekkel, dobogó szívvel rohanok utánad, egyre azt kiabálva, hogy “várj meg!”. Biztos voltál benne, hogy elég csettintened és ugrok minden mozdulatodra. De ha rám néznél, csupán egy pillanatra, észrevennéd, hogy csak mosolygok rajtad.

Talán meglepődnél, ha látnád, hogy megálltam. Hirtelen megtorpantam, akárcsak egy meteor, mely a becsapódás előtt egy másodperccel meggondolja magát, és hátat fordítottam, készen arra, hogy elinduljak az ellenkező irányba. Nem várok rád többé. Azt hiszed, veszítettem, pedig elértem, amit akartam.

Gratulálok! Nyertél! Bármit is akartál, már a tiéd. Nálad voltak az ászok, vihetsz mindent. Te voltál az erősebb, a jobb, az ügyesebb, az okosabb. Nyertél. De én nem játszottam.

“Your words they had no meaning
How didn’t I forsee this?
Happiness and congrats
Know that I pretend I mean it
So cheers, toast, bravo to you
‘Cause you’re the man of the hour
I’ma have to send you some flowers…”

/Mariah Carey – Standing O/

A lány fel-alá sétált a szobában, s megpróbált ügyet sem vetni a nem kívánatos vendégekre. Gyomrában furcsa mocorgást nézett, ha mégis megpillantotta valamelyiket. Olykor magával ragadta a vágy, hogy engedjen a kísértésnek, hogy hosszasan bámulja a tárgyakat, melyeket egy másik életből hozott magával. Szinte csalogatták, hívogatták, becézgették őt, néha nagyon nehéz volt ellenállnia. Milyen jó lett volna játszani és együtt nevetni velük.

Mégis erőt vett magán, felállt az ágyról, felöltözött, kicsinosította magát, majd megállapította a tükörben, hogy nagyon csinos, kulcsra zárta a szobája ajtaját és elindult otthonról. Lassú léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, majd kilépett az utcára és mélyen a tüdejébe szívta a friss, hűvös levegőt. Érezte a tavasz illatát, bőrén pedig megnyugtató simogatását. Elmosolyodott, de nem mert hátranézni. Szinte hallotta, ahogy az ablakból kiabálnak utána, hogy ne hagyja őket magukra. A lány mégis eltökélten továbbsétált. Tapintani tudta a levegőt, a fényt, a meleget. Hallotta a madarak csicsergését, bámulta a kék eget. Szabad volt. Végre ki tudott repülni a kalitkából, mely soha nem is volt bezárva, csak valamiért hosszú ideig magában tartotta. Fogta magát és nesztelenül kilibbent a nagyvilágba. Új tájakat akart megismerni, új élményekkel akart gazdagodni. Úgy érezte, milliónyi lehetőség rejtőzik minden bokorban, minden fűszálban.

Ahogy sötétedett, lassan hazafelé vette az irányt, nem szegte kedvét semmi sem. Ahogy belépett a szobájába, észre sem vette, ahogy a szeretett tárgyak lelkesen integettek neki, hangosan üdvözölték, kitartóan csalogatták. Hanyatt dobta magát az ágyon, behunyta a szemét, élvezte a pillanatot. Minden ugyanúgy hevert a szobában, ahogy hagyta, minden ugyanott volt, hiszen nem akart kidobni semmit. Csak már nem látta őket.

Ha visszamehetnél az időben és egy dolgot megváltoztathatnál, megtennéd?

Ez elgondolkodtatott most. Pár perc agyalás után arra jutottam, hogy nem. Ha meg akarnám kímélni magam minden szenvedéstől, amin az elmúlt több mint két évben átmentem, akkor már a legelején el kellene vágni a dolgokat. Akkor mondjuk nem nem hívnám el pizzázni és csak egy sokadik eldugott iwiw- és facebook-ismerős lett volna mindig is, akinek az állapotát még lájkolni sem merném, mert morcos a feje és félnék tőle.

Ebben az esetben nem tudom elképzelni sem, hogy alakult volna az életem. Akkoriban épp kapcsolatban voltam és mikor őt megismertem, akkor dőlt romba az egész világom, azt hiszem. Nem tudom, ha ő nem lett volna, akkor mikor mentünk volna szét. Akkoriban azt bizonygatták nekem, hogy csak fellángolás, amit érzek, és hogy ha nem ő, akkor lett volna más, de a lényeg, hogy nem működött a kapcsolatom, és rá kellett erre ébrednem.

Nem fogom megtudni soha, hogy mikor jöttem volna rá, hogy nem jó az egész, vagy hogy átjelentkeztem volna Pestre akkor is. De valószínűleg igen, hiszen nem miatta mentem. Ugyanúgy ott lennék, oda járnék suliba, ugyanabban az albiban laktam volna, ugyanúgy szakot váltottam volna, ugyanúgy megismertem volna ugyanazokat az embereket. Azt hiszem, nem is lett volna olyan más minden. Valószínűleg egy kedves, jókedvű, szingli lányként kezdtem volna az új életemet a nagyvárosban, ahogy azt valóban terveztem is és úgy is lett volna, ha tavaly január 27-én nem kezd el villogni az a fránya msn-ablak, amitől a szívem is megállt pár pillanatra, a világ elsötétült és le kellett tennem a fejem a kanapé szélére, amíg valamennyire visszatért belém az élet.

Úgy mentem Pestre, hogy egyedüllétre van szükségem. Legalább pár hónap önállóság, suli, bulik, barátok. Mivel már az első ott töltött estét sikerült vele töltenem, ez nem jött össze. Az egész világom körülötte forgott, még jobban, mint valaha. Mikor egyedül maradtam, akkor már nem azt akartam persze, a kényszerszingliség soha nem jó. Persze, ha már elhagyott, akkor nem is akartam egész évben senki mást, talán ősszel kezdtem néha úgy érezni, hogy milyen jó lenne valakivel összebújni és csak egy filmet megnézni, vagy csak együtt aludni.

Lehet, hogy most azóta is egyedül lennék, hiszen nem volt senki, aki komolyabb szándékkal közeledett volna felém az elmúlt évben. Persze az is lehet, hogy mivel nem is akartam semmit, ezért nem is jött, vagy csak a negatív hullámaimmal nem vonzottam be. :D Mindenesetre, ha egyedül lettem volna végig, ha nem, minden, ami meghatározott engem, az nem lett volna. Nem lettem volna szélsőségesen boldog, sem szélsőségesen szomorú. Jól éreztem volna magam a barátaimmal, jókat buliztam volna és ugyanígy tele lennék szép emlékekkel. De akkor nem lett volna mindez, a boldogság, a csalódás, az együtt töltött napok, az egész érzés, hiszen nem szerettem volna, márpedig a szerelem jó, még akkor is, ha elképesztően tud fájni.

Ha nem lett volna ez az érzés és ezáltal minden impulzus, ami ért miatta, akkor nem lennék az az ember, aki ma vagyok. Ha nem fájt volna pokolian, ha nem törtem volna össze teljesen, akkor nem is kellett volna nagy keservesen felállnom és tovább élnem, nem kellett volna összeforrasztani szívem és lelkem darabkáit, nem kellett volna vastag páncélt növesztenem és megerősödnöm. Nem szenvedtem volna, de boldog sem lettem volna. Nem tanultam volna, nem lennék most ügyesebb, okosabb, meggondoltabb, tapasztaltabb. Nem lettem volna rákényszerítve, hogy felnőjek, hogy elkezdjem másképp látni a dolgokat, hogy ne higgyem azt, hogy mindig minden csak jól sülhet el. Mert az élet bizony kiszámíthatatlan. Hiába hittem, hogy ha én ennyire szeretem, ha nem tudom elfelejteni, akkor egyszer neki is látnia kell és egyszer talán még együtt kell lennünk és akkor majd minden jó lesz, már tudom, hogy ez nem így van. Véget ért. És fáj.

Ha nem szerettem volna így, ha nem csalódtam volna, teljesen védtelenül állnék a világban, nem is sejtve, hogy valószínűleg sok szenvedés vár még rám és sokszor leszek még padlón. Most már erősen, felkészülten nézek szembe mindennel, ezt pedig bizonyos szempontból neki köszönhetem.

We went so far, we flew so high
Now it’s not easy to watch it die
To just let go and not ask the reason why
But it don’t matter anymore

It’s only pain, it only hurts
I’m only down on the floor
Where I’ve been before
And I’ll be here again
Though it hurts to lose you
It’s only pain

It’s not my style, it’s not my way
To see the future in shades of grey
Though I still can’t bring myself to say
That you don’t matter anymore

/Katie Melua – It’s Only Pain/

Azt is megtanultam, hogy az emberek nem mindig olyanok, amilyennek tűnnek. Lehet, hogy valaki megfontoltnak és komolynak tűnik, közben pedig nem tudja, mit is akar. Lehet, hogy pont te leszel a kísérleti nyúl, aki kell ahhoz, hogy rájöjjön. Lehet, hogy boldognak tűnik, de az csak “kezdeti lelkesedés”, és lehet, hogy azt hiszed, örökre együtt lesztek, egy perc múlva pedig már hátat is fordít örökre.

Nem, nem változtatnék meg semmit. Nem törölném ki őt az életemből, az emlékeimből, mert ő játszotta eddig a legnagyobb szerepet, nélküle nem tudom már elképzelni a múltam. Lehet, hogy a jövőmben nem lesz ott, mégis mindig fontos lesz és soha nem fogom elfelejteni. Sajnos a casting újrakezdődik, a léc pedig az egekben. Alább nem adom soha. :)

After all you put me through you’d think I despise you
But in the end I wanna thank you cuz you made me that much stronger
…
If it wasn’t for all that you tried to do
I wouldn’t know just how capable I am to pull through
So I wanna say thank you

‘Cause it makes me that much stronger
Makes me work a little bit harder
Makes me that much wiser
So thanks for making me a fighter
Made me learn a little bit faster
Made my skin a little bit thicker
Makes me that much smarter
So thanks for making me a fighter
…
If it wasn’t for all of your torture
I wouldn’t know how to be this way now
And never back down
…
You tried to hide your lies
Disguise yourself through living in denial
But in the end you’ll see
YOU. WON’T. STOP. ME! 

 

/Christina Aguilera – Fighter/

First of all must go
Your scent upon my pillow
And then I’ll say goodbye
to your whispers in my dreams.
And then our lips will part
In my mind and in my heart,
Cuz your kiss
Went deeper than my skin.

Piece by piece
is how I’ll let go of you
Kiss by kiss
Will leave my mind one at a time
One at a time

First of all must fly,
My dreams of you and I,
There’s no point of holding on to those
And then our ties will break,
For your and my own sake,
Just remember,
This is what you chose

Piece by piece
Is how I’ll let go of you
Kiss by kiss,
will leave my mind one at a time
One at a time

I’ll shed like skin,
Our memories of lazy days,
And fade away the shadow of your face

Piece by piece
Is how I’ll let go of you
Kiss by kiss,
Will leave my mind one at a time
One at a time
One at a time
One at a time

/Katie Melua – Piece By Piece/

Kedd reggel óta nem sírtam, nem is depiztem be öt percre sem és csak nagyon ritkán van az, hogy ha eszembe jut, vagy ha meglátok róla egy képet, akkor valami icipici rossz érzés megmoccan bennem, de az is hamar elillan. Jól vagyok. :)

Jól vagyok, de kicsit én magam is furcsának találom, hogy kifejezetten jó kedvem van, nem érzem magam sem szomorúnak, sem elveszettnek, sem letörtnek. Legnagyobb problémám, hogy melyik sorozatot nézzem és hogy hány kalóriát eszek egy nap. :D Azért ez néha elbizonytalanít, hogy mi van, ha ez csak átmeneti, mi van, ha még nem fogtam fel igazán, vagy mi van, ha egyszer újra rámtör az egész. Nem tudhatom. De a lényeg, hogy most jól vagyok.

Talán kellett az újabb esély vele, hogy megpróbáljuk megint, ahhoz, hogy le tudjam zárni. Nem ezt akartam, de benne volt a pakliban, hogy ha újra belemegyünk, akkor vagy tényleg jó lesz most, vagy végre beláthatom, hogy nem voltam soha elég jó neki és akkor le tudom zárni. Ha azt mondtam volna decemberben, hogy nem tudok, nem akarok megint belevágni, mert félek, akkor soha nem tudtam volna meg, hogy mi lett volna, ha… Ugyanott tartanék, mint előtte.

Most viszont, hogy nincs mit bánnom, hogy nincs semmi, amit másképp csinálnék, nem tudom rosszul érezni magam. Akárhogy próbálom, nem megy. Nem tudok azért sírni, hogy “még csak esélyt sem adott” vagy hogy “jaj, elrontottam”, mert nem. Megvolt a második esély is, ott voltam, szerettem, minden tökéletes volt számomra, elkényeztettem, soha nem volt kínos csend, nevettünk is sokat, jól is éreztük magunkat. Én mindent megtettem. Ez vagyok én; ott voltam és szerettem. Neki mindez nem kellett, eldobta magától. Ezen pedig nem tudok mit bánni, nem tudom rosszul érezni magam. Azon nem fogok sírni, hogy “jaj, miért nem szeret?!”.

Azt szokták mondani, hogy “az ő vesztesége”. Ez egy jó nagy hülyeség szerintem. Ő nem veszített semmit velem, mert számára nem én voltam az az ember, akit ne akart volna elveszíteni. Én veszítettem el azt, akit a legjobban szerettem. Egyedül az én veszteségem, senki másé. Ő soha nem fogja érezni, hogy mennyit veszített velem, mert ő egyszerűen nem érez úgy. Ezzel csak magukat áltatják azok, akik csalódtak.

2009. júliusában és 2010. májusában már elbúcsúztunk örökre, boldog öregkort kívántunk egymásnak és megbeszéltük, hogy nem beszélünk soha többé. Mind a kétszer nálam kezdett el villogni az msn-ablak, jöttek a facebook értesítők, úgyhogy nem érzem azt, hogy valaha is nyomultam volna, vagy esélyt kértem volna tőle. Annyira hidegen nem hagytam, hiányoztam, nekem is hiányzott, de nincs az a pénz, amiért én valaha is írtam volna neki, vagy most írnék, ha egyszer ő azt mondta egy szép délutánon két szép hónap után, hogy az lesz a legjobb, ha nem látjuk egymást többé. Jó, én elfogadtam, nem volt más választásom. Hiányozni fog, mert ő volt eddig az egyetlen ember, akivel akármikor elbeszélgettünk és elwebkamerázgattunk hajnalig, percekig beszélgettünk két pontról meg egy vesszőről és egyéb értelmes dolgokról. Mikor együtt voltunk sem volt kínos csend, egyetlen veszekedésünk az volt, hogy a cukor rosszabb vagy az édesítőszer.

Azt hiszem, egyetlen rossz emléket sem tudok felidézni a szakításon kívül. Akkor azt mondtam neki, fogalmam sincs, hogy fogom viselni ezt az egészet. De azt hiszem, egész jól. Nem érzek mást, csak azt, hogy erős vagyok. Nem sírok, csak elmosolyodok, ha eszembe jut, hogy én voltam a Nutellácska, a Kókuszkocka, a Sweetpea, a Kittyflower, a Tündérmaci (tüllszoknyában varázspálcával), ő pedig az én Nyuszifülem, Fánkocskám, Bucinudlim. :)

“két dolog határtalan: a világűr, és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos”
- Albert Einstein

De mégis miért vagyunk mi, emberek, olyan hülyék? Tehetnénk fel a kérdést. Ha magamból indulok ki, hülye vagyok, mert a buta fejecskémmel századszorra sem fogom fel, amit mások mondanak. Hülye vagyok, mert elhitettem magammal azt, ami soha nem is létezett. Hülye vagyok, mert mikor már teljesen világos volt mindenki számára, hogy nincs remény, én akkor sem adtam fel. Hülye vagyok, mert abban hittem, amiben hinni akartam és azt láttam, amit látni akartam. Hülye vagyok, mert mindent túlmagyaráztam, mert mindenre volt valami kifogásom, ami rossz volt és még a rosszban is a jót láttam. Hülye vagyok, mert azt hittem, alakíthatom én az életemet, úgy, ahogy szeretném, hogy megkaphatok bármit, amire vágyom, hogy ha megküzdök és megszenvedek valamiért, akkor az a végén az enyém lesz. Hülye vagyok, hogy nem akartam soha véget vetni a saját szenvedésemnek, hogy nem akartam végleg magam mögött hagyni az egészet és teljesen új életet kezdeni. Hülye vagyok, hogy soha nem vágtam el az utolsó szálakat, amik hozzá kötnek.

Hülye vagyok, mert ismét szabad kezet adtam neki, hagytam, hogy azt csináljon a szívemmel, amit akar. Hülye vagyok, mert hagytam, hogy megint darabokra törje. Hülye vagyok, amiért a saját érzéseim rabja vagyok és hülye, amiért nem tudok szabadulni. Hülye vagyok, hogy rossz dolgokat akarok és ezért nem tudok előre jutni. Hülye vagyok, mert nem akarom elfelejteni és nem akarom nem szeretni. Hülye vagyok, mert arra fogom az egészet, hogy nincs erőm hozzá. Hülye vagyok, mert nem mondom ki, nem vallom be magamnak se, nem fogadom el az igazságot. Az igazságot, mely annyira egyértelmű és világos. Hülye vagyok, mert azt hittem, lehetek elég jó neki és minden lehet másképp. Hülye vagyok, mert a saját hülyeségemtől nem látok tisztán.

Hülye vagyok, mert én igazgatom meg minden nap gondosan magamon a szemellenzőt, hogy véletlenül se lássak. Hülye vagyok, mert okos vagyok. Okos, mert tudok mindent. Okos, mert tudom, hogy hülye vagyok. De mindezek ellenére, hogy mindezt tudom, ugyanolyan hülye maradok, mert továbbra sem biztos, hogy tudom a megfelelő dolgot akarni és azt véghezvinni.

Tudtam, hogy még egy ilyen napot nem fogok kibírni. Az izgatottság nem csillapodott, mikor ismerősöm meg akart hívni ebédelni, nem győztem mentegetőzni, hogy egyszerűen nem bírok, nem tudok enni, sőt ránézni sem, mert rosszul vagyok. Bementem a szerkesztőségbe és msn-en megbeszéltük, hogy ha este visszaér a moziba, akkor még aznap találkozhatunk mégis. Csak túl akartam lenni rajta. Végigremegtem egy teljes értekezletet, fáztam és percenként bámultam az órát. Mikor elindultam hazafelé, rácsörögtem, hogy merre jár, és egy negyed óra múlva tudtunk is találkozni a plázában.

Körülbelül fél órát beszélgettünk, közben észrevettem, hogy nincs nyálam, alig tudok beszélni, és mégis be nem áll a szám. Hazafelé pedig üresnek éreztem magam, szétestem, megsemmisültem. Ez volt az ára a premierjegyeknek.

Ezt utána írtam:

Egy jól ismert alak lépdel előttem, szívem pedig hatalmasat dobban. “Vissza kellene fordulni, én ezt nem tudom végigcsinálni!” – testem-lelkem átjárja a rémület, de mégis közeledek felé. Behunyom a szemem egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek, majd hirtelen veszélyes közelségben találom magam. Ott áll előttem ő, én pedig nem tudom, mit mondhatnék neki. Fájdalmasabb a látványa, mintsem azt elképzeltem. Soha nem éreztem még ennyire távol magamtól. Egy idegen csupán, nem is ismerem.

Hihetetlennek tűnik, hogy valaha még mosolygott rám, megcsókolt, átölelt, hozzám ért, levetkőztetett… Talán csak álmodtam mindent. Már nem tudom, ki ez az ember, aki előttem áll. Mozog a szája, látom, ahogy beszél, majd hirtelen a saját hangomat hallom, ahogy értelmetlenül fecsegek összevissza. Mohón nézem a homlokát, a szemét, a haját, az orrát, a fülét, a száját, próbálom magamba inni minden apró kis molekuláját. Fellobbannak a régi lángok, érzem, ahogy elönti a testem a vágy, majdnem felrobbanok, majd az utolsó pillanatban lenyugszom. Nem mozdulok, hogy átöleljem, hogy megcsókoljam, nem mondom neki, hogy mennyire szeretem és nem kezdek el könyörögni, hogy legyen újra velem. Minden gondolat csak az én fejemben létezik, minden érzés csak az én szívemben lakozik. Mosolygok és fecsegek tovább.

Remegés indul végig a testemen, fogaim diszkréten összekoccannak, minden porcikám reszketni kezd, akár a nyárfalevél. Igyekszem kerülni átható tekintetét, próbálom lábaimon tartani teljes súlyomat, mielőtt elájulnék, próbálom leplezni a valóságot.

Megszűnt létezni a világ, pedig egy egész tömeg hemzseg körülöttünk. A zaj eltompul, beleolvadnak a környezetbe, én pedig csak őt látom. Mintha ketten lennénk bezárva egy üveggömbbe, melyen semmi sem tud áthatolni. Így megy ez percekig. Lebegünk a föld felett, kettesben. Nem akarom, hogy véget érjen. Soha. Csak még egy perc, csak még egy kis idő vele, másra nem is vágyom. Csak még egy kicsit hadd legyek vele, csak még egyszer, utoljára.

Egy másodperc alatt történik az egész, teljesen váratlanul. Érzem arcának melegét az arcomon, ahogy egy pillanatra odanyomja, hogy megpusziljon, majd hirtelen eltűnik előlem. A buborék kipukkan, hirtelen minden érzékszervem újra működni kezd, hallom a zajt, látom a tömeget, ő pedig eltűnik a szemem elől. Elindulok lassan, nem is tudom, merre visz a lábam, csak lépkedek ütemesen, menekülök minél messzebb.

Hosszú az út, én pedig minden lépésnél érzem, ahogy szívem egyre nehezebb lesz. Érzem, ahogy lassan darabokra hullok belül, karjaimat szorosan keresztbe fonom a mellkasomon, mintha próbálnám egyben tartani lelkem darabkáit. Könnyeim belül patakzanak, arcomon nem látszik érzelem. A fájdalom a csontjaimig hatol, lezsibbasztja lelkem, én pedig némán szívom magamba hasogatásának minden hullámját. Nincs már remény. Nincs semmi.

Tegnap egyik ismerősöm valami ilyesmit írt ki facebookra, nem tudom és nem is akarom szó szerint idézni, de ez volt a lényege: Örülök, hogy szomorú lehetek, mert tudod, így érzem, hogy élek. Csak akkor érezhetem ezt az iszonyatos szomorúságot, ha előtte hihetetlenül boldog voltam.

Ez annyira igaz, de talán néha jobb nem érezni semmit, mint ezt, amit most én érzek. Ősszel már érzéketlen voltam. Zita sírt a szomorú dalokon, filmeken, én pedig elkezdtem nevetni, hogy mennyire szomorú és mennyire vicces, hogy ez tényleg így van és én is így érzek valahol mélyen, csak már meghalt bennem minden. Most pedig, hogy újra érezni tudtam, hogy ilyen intenzív volt, most a fájdalom is ugyanolyan intenzív. Az elmúlt két hónapban szerintem nagyon nagyon sok időt töltöttünk együtt. Múlt hétvégén csütörtök-péntek-szombat-vasárnap ott aludtam. Filmet néztünk, főztünk, sétáltunk és azt hittem, minden annyira nagyon jó. Nem tudom, hogy lehettem ilyen naiv, hogy azt feltételeztem, hogy csak fele annyira is boldoggá tudom tenni, mint ő engem.

Már három napja… Vagyis három napja még aludtunk… Délután pedig annyira nem akartam elindulni, legszívesebben csak ültem volna ott örökre, csak hogy ne kelljen felállnom, hogy ne kelljen elbúcsúznom, hogy ne kelljen hátat fordítanom és hazaindulnom. A szakítás soha nem könnyű. Nehéz elbúcsúzni valakitől, akivel egy ideig összefonódott az életed és egyszer csak rá kell jönnötök, hogy már nem működik. De akkor a legnehezebb, ha számodra minden tökéletes és soha jobbat nem is tudnál kívánni magadnak. Ha arra gondolsz, hogy összesen öt hónapig voltál valakivel, aki soha egy percig sem szeretett és kétszer is szakított veled. Ez így annyira kegyetlenül hangzik, de mégsem tudok haragudni. Picit sem.

Könnyebb lenne, ha legalább itt tudnék maradni az ágyamban. Ha nem kellene majd soha felállnom és kimennem az utcára. Már a gondolattól is sírnom kell. Nem akarok barátnős estéket, nem akarom, hogy bárki segítsen, hogy ki kelljen mozdulnom. Nem akarom, hogy szükségem legyen arra, hogy rákényszerítsem magam, hogy jobban legyek. Tessék, megint negatívan hangzik, minden amit írok, pedig tudom, hogy majd azért jobb lesz. Csak három nap telt el és csak két nap, hogy nem beszéltünk, mert hétfőn még volt pár sajnálkozós és boldog névnapot kívánós facebook üzenet. Megnyugtatott arról, hogy neki is hiányzom, hát KÖSZI. :)

Zombi vagyok most. Élőhalott. Ronda. Életképtelen. Szerintem ez addig nem is lesz jobb, amíg valakinek nem sikerül majd egyszer boldoggá tennie megint. Mert ha el is érem megint azt, hogy egyedül is boldog tudok lenni, mint ősszel, akkor is rám fog törni a magány, mert boldog szingli nincs, és az ember mindig vágyik egy társra. De mindenki más nem ő, és ezért nekem az már eleve kevés. Jelenleg.