Megérkezett a tavasz, amitől olyan sokáig rettegtem. Nem mondanám, hogy nem szeretem, mert ha már jó idő van, nem panaszkodom. Csak az átállás a két évszak között megy nehezen. Mikor először megcsapja az orromat a tavasz illata, hirtelen elönt valami kis rossz érzés a gyomromban. Valamiért a tavasz az én életembe soha nem boldogságot hoz, inkább csak magányt. A meleg szellő első fuvallatával együtt a melankólia és a szomorúság is rámtört egy jó időre. Nehezemre esett beszélni és mosolyogni, csak tettem a dolgomat, mentem suliba (vagy nem), filmet néztem, Zitával voltam.
Persze így sokkal könnyebb az élet, hogy van lakótársam és nem egyedül vagyok minden nap, van kivel beszélgetni, és mindig fel tud vidítani. Sokszor mégsincs kedvem kimozdulni a szobámból, elvagyok a saját kis világomban. Egyedül.
Ahogy eltűnt a február közepén hirtelen betoppanó lelkesedés, ugrándozás, boldogság, amit éppen akkor valaki kiváltott belőlem, visszajött a rengeteg kattogás, szomorúság és újabban a HARAG. Igen, haragudtam Rá, amiért nem szeretett. Haragudtam, amiért kétszer nem szeretett. Haragudtam, mert letörölt, letiltott, eltűnt, felszívódott. Haragudtam az egészre. Haragudtam magamra, hogy én szerettem. Haragudtam, mert ilyen hülye voltam. Annyira, de annyira nem számít már. Csak sokszor bánt.
Közeledik a szülinapom, amit megtartok mindenkivel, aki meg szeretné tartani velem. Már várom, jól fog jönni a szórakozás. :)
Ja és aki használ tumblr-t, az itt követhet. :P
