A lány még nem ocsúdott fel a kezdeti meglepetésből. Mosolyogva nézett maga elé, de nem mozdult. Olyan kényelmes volt csak ülni ott és nem csinálni semmit. Nem akart felállni, mert tudta, hogy onnantól már nem tud visszafordulni. Jól esett néhány percre megállítani az időt és nem gondolkodni, nem érezni, nem mozdulni. Csak meredt maga elé és a zokniját bámulta, melyből egy rózsaszín cérnaszál rakoncátlanul kiállt. Elmélyülten tanulmányozta a csíkozást és azon ügyködött, hogy két lábfejét úgy szorítsa egymás mellé, hogy a csíkok pontosan illeszkedjenek egymáshoz.
Mikor hirtelen magához tért, tudta, hogy el kellene indulni. Úgy érezte, talán már zavarja a mellette ülő fiút, aki szintén némán bámult a semmibe, csak néha mozdult meg, hogy megvakarja a fejét, vagy hogy a lányra nézzen. Végtelen percek voltak azok. A lány semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy hogyan kérdezze meg a fiút, hogy vele tartana-e. Tudta, hogy indulnia kell, így nekiállt szépen lassan összeszedni a dolgait, de nem akart menni nélküle. Félt az ismeretlentől és nehezére esett elbúcsúznia mindattól, ami már mindennapjai részévé vált. Nem csak tőle, de az érzéstől is. Ahogy fogkeféjét és hajvasalóját is a táskájába tette, majd lassan felöltözött, az idő is kezdett felgyorsulni.
- Nem jönnél velem? – akarta kérdezni. – Nem baj, ha nem szeretsz, nem baj, ha nem akarsz engem, csak gyere velem haza!
Ez járt a fejében végig, ahogy pakolt. Próbálta méregetni, hogy hogyan is tudná a táskájába gyömöszölni azt az embert, aki nem akarja őt látni többé. Azt, aki mindig olyan figyelmes volt vele, törődött vele, aki nem merte soha azt mondani, hogy “nem szeretlek”, talán csak hogy ne fájjon annyira. Egy női táskában minden elfér, de őt valahogy mégsem lehetett volna beletuszkolni. Úgy döntött, nem mond semmit, csak engedelmesen elmegy. Kilép az ajtón és elindul a sötétben. Az ismeretlenbe.
