Mindig összeszorult a szíve, ha körbenézett a szobában. Minden polc tele volt emlékekkel. Ha jobbra nézett, az íróasztalon hevert egy ölelés selyempapírba csomagolva, balra alulról a második polcon egy édes mosoly várta, hogy észrevegyék. Tíz óránál, a szekrény tetejéről egy felejthetetlen csók lóbálta a lábát, míg a padlón néhány meggondolatlanul kimondott ígéret feküdt. A plafonra felnézni sem mert, hiszen egy csipetnyi boldogság függött onnan, himbálózva. A szoba egyik sarkában egy gyönyörű hang lebegett, míg a radiátorról egy megbabonázó nevetés hallatszott. A széken egy jóleső simogatás nyújtózott el, a fiókból egy halvány remény kandikált ki.
A lány fel-alá sétált a szobában, s megpróbált ügyet sem vetni a nem kívánatos vendégekre. Gyomrában furcsa mocorgást nézett, ha mégis megpillantotta valamelyiket. Olykor magával ragadta a vágy, hogy engedjen a kísértésnek, hogy hosszasan bámulja a tárgyakat, melyeket egy másik életből hozott magával. Szinte csalogatták, hívogatták, becézgették őt, néha nagyon nehéz volt ellenállnia. Milyen jó lett volna játszani és együtt nevetni velük.
Mégis erőt vett magán, felállt az ágyról, felöltözött, kicsinosította magát, majd megállapította a tükörben, hogy nagyon csinos, kulcsra zárta a szobája ajtaját és elindult otthonról. Lassú léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, majd kilépett az utcára és mélyen a tüdejébe szívta a friss, hűvös levegőt. Érezte a tavasz illatát, bőrén pedig megnyugtató simogatását. Elmosolyodott, de nem mert hátranézni. Szinte hallotta, ahogy az ablakból kiabálnak utána, hogy ne hagyja őket magukra. A lány mégis eltökélten továbbsétált. Tapintani tudta a levegőt, a fényt, a meleget. Hallotta a madarak csicsergését, bámulta a kék eget. Szabad volt. Végre ki tudott repülni a kalitkából, mely soha nem is volt bezárva, csak valamiért hosszú ideig magában tartotta. Fogta magát és nesztelenül kilibbent a nagyvilágba. Új tájakat akart megismerni, új élményekkel akart gazdagodni. Úgy érezte, milliónyi lehetőség rejtőzik minden bokorban, minden fűszálban.
Ahogy sötétedett, lassan hazafelé vette az irányt, nem szegte kedvét semmi sem. Ahogy belépett a szobájába, észre sem vette, ahogy a szeretett tárgyak lelkesen integettek neki, hangosan üdvözölték, kitartóan csalogatták. Hanyatt dobta magát az ágyon, behunyta a szemét, élvezte a pillanatot. Minden ugyanúgy hevert a szobában, ahogy hagyta, minden ugyanott volt, hiszen nem akart kidobni semmit. Csak már nem látta őket.
