At the Edge of the Precipice

- Ne félj!
- De félek. Nem tudok nem félni. Itt állok a szakadék szélén, nézek lefelé és félek. Nem tudom, nem látom, hogy mi van ott lent mélyen.
- Lehetséges, hogy valami igazán csodálatos vár rád. Talán egy tiszta vizű folyócska, rengeteg virág, napsütés…
- Igen, lehet. De mi van, ha semmi nincs ott, csak a kietlen pusztaság, és én nem tudok majd visszamászni? Vagy mi van, ha csak egy óriási mocsár van ott, ami elnyel és én megfulladok? Nem tudom, hogy megéri-e leugrani. De ha nem mozdulok, akkor is könnyen leeshetek.
- Akkor lépj hátra. Sétálj el.
- Még megtehetném. Talán sikerülne mosolyogva hátat fordítani a lehetőségnek, de talán megbánnám. Már óriási erő kellene hozzá, hogy csak úgy eltűnjek és elfelejtsem az egészet. Most olyan jó itt. Süt a nap és én élvezem. Valahogy nem tudok most mozdulni sem előre, de hátra még annyira sem. Mintha valami húzna lefelé iszonyatos erővel. Nem tudom, meddig tudok itt állni egy helyben, hiszen egyáltalán nem biztonságos. Mint valami mágnes vonz, húz magához, hatalmas erővel csábít lefelé az ismeretlenbe, mintha egy kígyó tekeredett volna rám és meg akar fojtani, mégsem ellenkezem, valamiért nem moccanok. Hiszen én voltam a kíváncsi, én merészkedtem veszélyes vizekre, én akartam megérinteni a tüzet, még akkor is, ha már nagyon jól tudom, mennyire tud égetni. Mégis itt vagyok és nem tágítok. Magamra vontam az oroszlán figyelmét, és most engem néz, figyel. Nem tudom, hogy bántani akar-e vagy sem, nem tudom, hogy az a jobb, ha rohanni kezdek vagy ha kővé dermedve állok és várok az ítéletre. Valamiért mégis elszánt vagyok, annak ellenére, hogy a félelem néha visszatart.
- Hmm. Talán igazad van. Én is félnék a helyedben. Néha egyszerűbb lenne mindent tudni, mindent előre látni, minden választ ismerni. Egy perc alatt le lehetne pörgetni, megnézni a végkifejletet és továbbállni, ha elégedetlenek vagyunk a befejezéssel. De sajnos nem lehet. Végig kell csinálni. Határozottan és erősen, még akkor is, ha a zuhanás legyengít. Akkor is, ha ott van a lehetőség, hogy megsebesülsz vagy teljesen összetöröd magad. Még akkor is vissza fogsz tudni kapaszkodni, hiszen erős vagy.
- Tudom. Mint ahogy azt is tudom, sőt, teljesen biztos vagyok benne, hogy ha akarnék, sem tudnék már hátat fordítani, sem elfutni. Túlságosan is kíváncsi vagyok ahhoz, hogy a tudatlanságot válasszam. Én érezni akarom, megtapasztalni, beleharapni, megkóstolni… akkor is, ha megégetem magam. Csak hát… félek. A félelem leküzdhető, háttérbe szorítható, de mégis ott van. Valahol mélyen ott lappang, ahogy ott vannak a sebek is, melyeknek a hegét örökké érezni fogom, és talán most nem fájnak, de attól még ott vannak.
- Pontosan. Ha nem félnél, nem is lennél ember. Ha nem csalódtál volna, akkor most nem lennél erős. Ha nem lettél volna szomorú, nem is lehetnél boldog sem. Ha pedig nem vállalod a kockázatot, akkor nem nyerhetsz. De azért vigyázz magadra.
- Ezt nem tudom megígérni…