Fighter

Egyik ismerősöm ezt a kérdést tette fel facebookon:

Ha visszamehetnél az időben és egy dolgot megváltoztathatnál, megtennéd?

Ez elgondolkodtatott most. Pár perc agyalás után arra jutottam, hogy nem. Ha meg akarnám kímélni magam minden szenvedéstől, amin az elmúlt több mint két évben átmentem, akkor már a legelején el kellene vágni a dolgokat. Akkor mondjuk nem nem hívnám el pizzázni és csak egy sokadik eldugott iwiw- és facebook-ismerős lett volna mindig is, akinek az állapotát még lájkolni sem merném, mert morcos a feje és félnék tőle.

Ebben az esetben nem tudom elképzelni sem, hogy alakult volna az életem. Akkoriban épp kapcsolatban voltam és mikor őt megismertem, akkor dőlt romba az egész világom, azt hiszem. Nem tudom, ha ő nem lett volna, akkor mikor mentünk volna szét. Akkoriban azt bizonygatták nekem, hogy csak fellángolás, amit érzek, és hogy ha nem ő, akkor lett volna más, de a lényeg, hogy nem működött a kapcsolatom, és rá kellett erre ébrednem.

Nem fogom megtudni soha, hogy mikor jöttem volna rá, hogy nem jó az egész, vagy hogy átjelentkeztem volna Pestre akkor is. De valószínűleg igen, hiszen nem miatta mentem. Ugyanúgy ott lennék, oda járnék suliba, ugyanabban az albiban laktam volna, ugyanúgy szakot váltottam volna, ugyanúgy megismertem volna ugyanazokat az embereket. Azt hiszem, nem is lett volna olyan más minden. Valószínűleg egy kedves, jókedvű, szingli lányként kezdtem volna az új életemet a nagyvárosban, ahogy azt valóban terveztem is és úgy is lett volna, ha tavaly január 27-én nem kezd el villogni az a fránya msn-ablak, amitől a szívem is megállt pár pillanatra, a világ elsötétült és le kellett tennem a fejem a kanapé szélére, amíg valamennyire visszatért belém az élet.

Úgy mentem Pestre, hogy egyedüllétre van szükségem. Legalább pár hónap önállóság, suli, bulik, barátok. Mivel már az első ott töltött estét sikerült vele töltenem, ez nem jött össze. Az egész világom körülötte forgott, még jobban, mint valaha. Mikor egyedül maradtam, akkor már nem azt akartam persze, a kényszerszingliség soha nem jó. Persze, ha már elhagyott, akkor nem is akartam egész évben senki mást, talán ősszel kezdtem néha úgy érezni, hogy milyen jó lenne valakivel összebújni és csak egy filmet megnézni, vagy csak együtt aludni.

Lehet, hogy most azóta is egyedül lennék, hiszen nem volt senki, aki komolyabb szándékkal közeledett volna felém az elmúlt évben. Persze az is lehet, hogy mivel nem is akartam semmit, ezért nem is jött, vagy csak a negatív hullámaimmal nem vonzottam be. :D Mindenesetre, ha egyedül lettem volna végig, ha nem, minden, ami meghatározott engem, az nem lett volna. Nem lettem volna szélsőségesen boldog, sem szélsőségesen szomorú. Jól éreztem volna magam a barátaimmal, jókat buliztam volna és ugyanígy tele lennék szép emlékekkel. De akkor nem lett volna mindez, a boldogság, a csalódás, az együtt töltött napok, az egész érzés, hiszen nem szerettem volna, márpedig a szerelem jó, még akkor is, ha elképesztően tud fájni.

Ha nem lett volna ez az érzés és ezáltal minden impulzus, ami ért miatta, akkor nem lennék az az ember, aki ma vagyok. Ha nem fájt volna pokolian, ha nem törtem volna össze teljesen, akkor nem is kellett volna nagy keservesen felállnom és tovább élnem, nem kellett volna összeforrasztani szívem és lelkem darabkáit, nem kellett volna vastag páncélt növesztenem és megerősödnöm. Nem szenvedtem volna, de boldog sem lettem volna. Nem tanultam volna, nem lennék most ügyesebb, okosabb, meggondoltabb, tapasztaltabb. Nem lettem volna rákényszerítve, hogy felnőjek, hogy elkezdjem másképp látni a dolgokat, hogy ne higgyem azt, hogy mindig minden csak jól sülhet el. Mert az élet bizony kiszámíthatatlan. Hiába hittem, hogy ha én ennyire szeretem, ha nem tudom elfelejteni, akkor egyszer neki is látnia kell és egyszer talán még együtt kell lennünk és akkor majd minden jó lesz, már tudom, hogy ez nem így van. Véget ért. És fáj.

Ha nem szerettem volna így, ha nem csalódtam volna, teljesen védtelenül állnék a világban, nem is sejtve, hogy valószínűleg sok szenvedés vár még rám és sokszor leszek még padlón. Most már erősen, felkészülten nézek szembe mindennel, ezt pedig bizonyos szempontból neki köszönhetem.

We went so far, we flew so high
Now it’s not easy to watch it die
To just let go and not ask the reason why
But it don’t matter anymore

It’s only pain, it only hurts
I’m only down on the floor
Where I’ve been before
And I’ll be here again
Though it hurts to lose you
It’s only pain

It’s not my style, it’s not my way
To see the future in shades of grey
Though I still can’t bring myself to say
That you don’t matter anymore

/Katie Melua – It’s Only Pain/

Azt is megtanultam, hogy az emberek nem mindig olyanok, amilyennek tűnnek. Lehet, hogy valaki megfontoltnak és komolynak tűnik, közben pedig nem tudja, mit is akar. Lehet, hogy pont te leszel a kísérleti nyúl, aki kell ahhoz, hogy rájöjjön. Lehet, hogy boldognak tűnik, de az csak “kezdeti lelkesedés”, és lehet, hogy azt hiszed, örökre együtt lesztek, egy perc múlva pedig már hátat is fordít örökre.

Nem, nem változtatnék meg semmit. Nem törölném ki őt az életemből, az emlékeimből, mert ő játszotta eddig a legnagyobb szerepet, nélküle nem tudom már elképzelni a múltam. Lehet, hogy a jövőmben nem lesz ott, mégis mindig fontos lesz és soha nem fogom elfelejteni. Sajnos a casting újrakezdődik, a léc pedig az egekben. Alább nem adom soha. :)

After all you put me through you’d think I despise you
But in the end I wanna thank you cuz you made me that much stronger
…
If it wasn’t for all that you tried to do
I wouldn’t know just how capable I am to pull through
So I wanna say thank you

‘Cause it makes me that much stronger
Makes me work a little bit harder
Makes me that much wiser
So thanks for making me a fighter
Made me learn a little bit faster
Made my skin a little bit thicker
Makes me that much smarter
So thanks for making me a fighter
…
If it wasn’t for all of your torture
I wouldn’t know how to be this way now
And never back down
…
You tried to hide your lies
Disguise yourself through living in denial
But in the end you’ll see
YOU. WON’T. STOP. ME! 

 

/Christina Aguilera – Fighter/