Morning Sorrow

Annyira szívesen aludnék most napokig, hetekig, hónapokig, csak hogy ne kelljen felébrednem reggelente ezzel a szomorúsággal, étvágytalansággal, félelemmel. Annyira rettegek mindentől, ami ezen a négy falon kívül van, az egész világtól és minden embertől. Ez az egész annyira nem fair. Nem tudom, hogy kinek és mit vétettem.

Tegnap egyik ismerősöm valami ilyesmit írt ki facebookra, nem tudom és nem is akarom szó szerint idézni, de ez volt a lényege: Örülök, hogy szomorú lehetek, mert tudod, így érzem, hogy élek. Csak akkor érezhetem ezt az iszonyatos szomorúságot, ha előtte hihetetlenül boldog voltam.

Ez annyira igaz, de talán néha jobb nem érezni semmit, mint ezt, amit most én érzek. Ősszel már érzéketlen voltam. Zita sírt a szomorú dalokon, filmeken, én pedig elkezdtem nevetni, hogy mennyire szomorú és mennyire vicces, hogy ez tényleg így van és én is így érzek valahol mélyen, csak már meghalt bennem minden. Most pedig, hogy újra érezni tudtam, hogy ilyen intenzív volt, most a fájdalom is ugyanolyan intenzív. Az elmúlt két hónapban szerintem nagyon nagyon sok időt töltöttünk együtt. Múlt hétvégén csütörtök-péntek-szombat-vasárnap ott aludtam. Filmet néztünk, főztünk, sétáltunk és azt hittem, minden annyira nagyon jó. Nem tudom, hogy lehettem ilyen naiv, hogy azt feltételeztem, hogy csak fele annyira is boldoggá tudom tenni, mint ő engem.

Már három napja… Vagyis három napja még aludtunk… Délután pedig annyira nem akartam elindulni, legszívesebben csak ültem volna ott örökre, csak hogy ne kelljen felállnom, hogy ne kelljen elbúcsúznom, hogy ne kelljen hátat fordítanom és hazaindulnom. A szakítás soha nem könnyű. Nehéz elbúcsúzni valakitől, akivel egy ideig összefonódott az életed és egyszer csak rá kell jönnötök, hogy már nem működik. De akkor a legnehezebb, ha számodra minden tökéletes és soha jobbat nem is tudnál kívánni magadnak. Ha arra gondolsz, hogy összesen öt hónapig voltál valakivel, aki soha egy percig sem szeretett és kétszer is szakított veled. Ez így annyira kegyetlenül hangzik, de mégsem tudok haragudni. Picit sem.

Könnyebb lenne, ha legalább itt tudnék maradni az ágyamban. Ha nem kellene majd soha felállnom és kimennem az utcára. Már a gondolattól is sírnom kell. Nem akarok barátnős estéket, nem akarom, hogy bárki segítsen, hogy ki kelljen mozdulnom. Nem akarom, hogy szükségem legyen arra, hogy rákényszerítsem magam, hogy jobban legyek. Tessék, megint negatívan hangzik, minden amit írok, pedig tudom, hogy majd azért jobb lesz. Csak három nap telt el és csak két nap, hogy nem beszéltünk, mert hétfőn még volt pár sajnálkozós és boldog névnapot kívánós facebook üzenet. Megnyugtatott arról, hogy neki is hiányzom, hát KÖSZI. :)

Zombi vagyok most. Élőhalott. Ronda. Életképtelen. Szerintem ez addig nem is lesz jobb, amíg valakinek nem sikerül majd egyszer boldoggá tennie megint. Mert ha el is érem megint azt, hogy egyedül is boldog tudok lenni, mint ősszel, akkor is rám fog törni a magány, mert boldog szingli nincs, és az ember mindig vágyik egy társra. De mindenki más nem ő, és ezért nekem az már eleve kevés. Jelenleg.