Balloons

Ragaszkodni, szorongatni, ölelgetni és dédelgetni. Minden apró kis érzést és pillanatot. Túlságosan is könnyű. – Erre gondolt, miközben a nyár végi napsütésben a tiszta, kék égboltban és a bárányfelhőkben gyönyörködött. Tompának érezte a gondolatait, részegítő volt minden emlék. Behunyta a szemét és csak feküdt ott hosszú órákon keresztül. – Milyen nehéz felejteni és mégis kicsúsznak az emlékek az ember fejéből, akaratlanul is. Az illatok tompulnak, a képek halványodnak. Minden emlékkép, ami addig részletes pontossággal rajzolódott ki, veszített élességéből. Mintha egyre kisebb lenne a felbontása. Hiába a HD technológia, ha a legfontosabb filmeket nem lehet újra lejátszani. Eltűnnek a felejtés mély szakadékában, hiába kapkodunk utánuk.

Egy idő után nem hallom tisztán a hangokat, nem érzem az illatokat, a szagokat. Nem látom a fényeket, melyek régen még vakítottak, már sötétbe borult minden. Furcsa és szomorú, de az emlékezet nem túl kegyes az emberhez. Talán néha megkönnyít mindent, de ezzel mégis megnehezíti a dolgokat.

Semmi sem örök. Minden egykor frissen nyomott, illatos könyv szétmállik egyszer, minden érzés elmúlik és minden álom véget ér. Minden végtelennek tűnő nap éjszakába torkollik és minden álmatlan éjszaka után beköszönt a várva várt reggel. A homokba taposott lábnyomokat elmossa az eső, az ősszel lehullott faleveleket elfújja a szél. A természet és az idő nem válogat. Minden jót és minden rosszat eltöröl a föld színéről, mintha sosem létezett volna. Megfoghatatlanná, elérhetetlenné válik mindaz, ami egyszer csak karnyújtásnyira volt.

Nem tudok szembeszállni a természet törvényeivel. Az alma sohasem fog az ég felé hullani, az eső pedig nem fog a sok pocsolyából visszaesni a felhőbe. Nyáron nem fog esni a hó, télen pedig soha nem lesz hőségriadó. Idegesítő ez a tehetetlenség. Olyan, mintha egy elképesztően vastag üvegfalon szeretnék áttörni, de nem megy. Pedig átlátok rajta, látom azt a másik világot, amitől elválaszt, de nem tudok átjutni rajta. Akármerre indulok, üvegfalakba ütközök. Tehetetlen vagyok.

A felejtés könnyű, néha mégis erőszakra szorul. Lehet, hogy annyira könnyű, hogy az ember szándékosan gördít az útjába akadályokat és direkt nem engedi bekövetkezni. Nem tudom…. – Mikor kinyitotta a szemét, nyoma sem volt már a napsütésnek, sem az ártalmatlan bárányfelhőknek. Az ég szürke lett és vastag esőfelhők borították. Úgy döntött, hazaindul, mielőtt csúnyán elázik.

Feltápászkodott a földről, pedig nagyon kényelmes volt elterülni az illatos fűben, és a legközelebbi fához lépkedett, melynek egyik alacsonyan elhelyezkedő ágához egy csokor lufit erősített. Eloldozta őket, kinyújtott karokkal tartotta őket, arra készülve, hogy örökre megváljon tőlük. Szemei mohón próbálták lefényképezni az összes lufi színét és formáját, hogy örökre agyába és emlékezetébe véshesse ezt a pillanatot. Tudta, hogy el kell engednie őket, hogy szabadon szárnyalhassanak a felhők felé, de nagyon nehéz feladat volt. Soha többé nem láthatja őket.

Egyre erősebben fújt a szél, a lufik sajátos táncot jártak a kezében. Annyi minden jutott eszébe abban a pillanatban, hogy az agya alig tudta követni a szeme előtt pörgő képek sokaságát. Könnyes szemmel nézte a rakoncátlankodó  lufikat, majd szép lassan engedte őket szabadon szállni. Addig követte az útjukat, amíg csak láthatóak voltak. A színes kavalkád gyönyörű látványt nyújtott, ahogy szépen lassan az ég felé lebegett. Még ott állt pár percig, miután az összes eltűnt a látóhatárából, mintha csak arra várna, hogy visszatérjenek hozzá. De azon kívül, hogy az eső szemerkélni kezdett, semmi sem történt. Felkapta hát kabátkáját és hazafelé indult. Szomorúan és kissé dühösen markolta üres kezeivel a levegőt és némán zokogni kezdett.