Denial

- Szeretlek! Ne haragudj! – mondta a lány és őszintén bánt mindent. Bánta, hogy elfelejtett mindent, ami egykor olyan szép volt, bánta, hogy elindult egy álom után, ami soha nem hozta el számára az áhított boldogságot. Bánta, hogy hazudott, bánta, hogy fájdalmat okozott annak, akiről tudta, a világon a legjobban szereti őt. Hitte, hogy minden okkal történik, de nem tudta, az elmúlt fél év alatt mit kellett volna megtanulnia. Mert visszatekintve sem tett volna szinte semmit másképp. Tudta, jól döntött, mikor a szívére hallgatott.

Most szégyellte magát, de közben örült. Tudta, hogy mostantól minden rendben lesz, mert az élet mégis úgy alakult, hogy visszatért ahhoz, akihez kellett. Nehéz volt elnyomnia magában minden más gondolatot, a fejében naponta vagy százszor eltette egy dobozba a nemkívánatos betolakodót, és elengedte ‘örökre’. Utána pár percre mindig sikerült megkönnyebbülnie.

- Miért? Miért történt ez az egész? Egyáltalán minek ismertem meg? Az az este elrontott mindent. Azt hittem, többet érek annál, hogy szó nélkül el tudjon tűnni az életemből. Vajon gondol rám néha? Ugyan már, rég más köti le a gondolatait. Vajon hiányzom neki? Miért hiányoznék? Vajon tudja, mennyire hiányzik és hogy mennyire fáj? De nem! Nem szerethetem! Hiszen alig ismerem, ő pedig nem akart engem. El kell fogadnom, hogy soha nem lesz az enyém. – némán küzdött magával.

Hamarosan meghallotta az érkező autó ismerős hangját. Szinte soha nem tévedett. Mikor az ablakhoz szaladt, tényleg mindig azt látta, akit várt. Végre hazajött. Örült neki, végre megcsókolhatta. Nagyon jó érzés öntötte el, mikor éjjelente együtt hajtották álomra a fejüket. – Szép álmokat, drága! – mondta, és újra Róla álmodott.