The Last Post

Lassan egy éve már, hogy blogot írok, és sokan olvasnak, ez nagyszerű. :) Anno sokat gondolkoztam, hogy melyik blogoldalt válasszam és elsőként a posteroust néztem, regisztráltam, csak valamiért mégis a wordpress mellett döntöttem. Most jött el a pillanat, hogy váltsak, mert a változások jók és mert haladni kell a korral, stb. Ezt az oldalt egyelőre nem törlöm, de többet nem postolok már. Az összes eddigi bejegyzésem megtekinthető az új blogomban is, az újakat pedig már csak oda fogom feltölteni. Remélem, jöttök velem. :)

http://jregi.posterous.com/

 

Flashforward

Már több, mint két éve történt. Tavaszodott, kinyíltak az első virágok, csiripeltek a madarak. Tavasz volt. Tavasz, mikor új dolgok kezdődnek. Mikor új fejezeteket nyitunk, mikor búcsút mondunk a múltnak. Elköszönünk örökre, majd kimondjuk az első ‘szia’-kat.

Valahogy így. Majdnem így történt,

 

Escape

Menekülni. Futni az életemért. Rohanni amíg bírom és soha vissza nem nézni. Mintha kergetnének, mintha

 

Changes

Hihetetlen, mennyi minden meg tud változni egy szempillantás alatt. Ha lassított felvételt néznék, talán felfognám, mi is történik körülöttem. Hogy mindaz, amit eddig láttam, mégis hogy tűnt el a szemem elől a másodperc egyetlen töredéke alatt, és ahogy a szemhéjam ismét felemelkedett, hogy tárult teljesen más látvány elém. Mert most akárhogy nézem, nem is hasonlít ez a kép az előzőre. Mintha

 

Questions

Furcsa dolog a felejtés. Néha kötelező, néha elkerülhetetlen. Az élet része. Néha muszáj. Tovább kell lépni, nem visszagondolni, bezárni a kapukat és engedni a természetnek, hogy végezze a dolgát. Az emlékek elhalványulnak és elraktározódnak valahol mélyen, ahonnan már nem is olyan egyszerű őket előkotorni. Néha hiába szeretnénk egy-egy tökéletes pillanat minden apró részletét magunkba szívni és örökre megtartani, elveszik, eltűnik. Néha talán magunk sem tudjuk, mi is az,

 

Védett: Birthday Gift

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó:

 

Just Some Thoughts

Megérkezett a tavasz, amitől olyan sokáig rettegtem. Nem mondanám, hogy nem szeretem, mert ha már jó idő van, nem panaszkodom. Csak az átállás a két évszak között megy nehezen. Mikor először megcsapja az orromat a tavasz illata, hirtelen elönt valami kis rossz érzés a gyomromban. Valamiért a tavasz az én életembe soha nem boldogságot hoz, inkább csak magányt. A meleg szellő első fuvallatával együtt a melankólia és a szomorúság is rámtört egy jó időre. Nehezemre esett beszélni és mosolyogni,

 

I Thought Wrong

Azt hittem, már soha többé nem fog fájni, nem leszek rossz kedvű miatta, nem fogom látni az álmaimban, nem fog hiányozni. Azt hittem, már túl vagyok rajta.

Tévedtem.

 

The Unbearable Lightness of Being

Milan Kundera
Nesnesitelná lehkost bytí – A lét elviselhetetlen könnyűsége (1984)

Mostanában sajnos hanyagoltam a könyveket, nem olvastam el feleannyit sem, mint szerettem volna, amit mégis, azokról sem írtam. Tudom, hogy sokan skippelik ezeket a bejegyzéseket, de sokan meg pont csak ezeket olvassák. Még valamikor ősszel olvastam ezt a könyvet, azt hiszem, október elején, rögtön A Mester és Margarita után. Akárcsak azt, ezt is bedaráltam egy-két hét alatt és az egyik kedvenc könyvem lett. Azt mondták, Kunderát nehéz olvasni, szerintem ez nem igaz,

 

Time To Be a Big Girl

“I’m gonna miss you like a child misses their blanket
But I’ve got to get a move on with my life
It’s time to be a big girl now
And big girls don’t cry.”

/Fergie – Big Girls Don’t Cry/

 

Into the Unknown

A lány még nem ocsúdott fel a kezdeti meglepetésből. Mosolyogva nézett maga elé, de nem mozdult. Olyan kényelmes volt csak ülni ott és nem csinálni semmit. Nem akart felállni, mert tudta, hogy onnantól már nem tud visszafordulni. Jól esett néhány percre megállítani az időt és nem gondolkodni, nem érezni, nem mozdulni. Csak meredt maga elé és a zokniját bámulta, melyből egy rózsaszín cérnaszál rakoncátlanul kiállt. Elmélyülten tanulmányozta a

 

The Man of the Hour

Talán úgy érzed, ügyesebb vagy nálam. Ügyesebb vagy, hiszen sok lépéssel jársz előttem. Lehetséges, hogy végig a te kezedben volt az összes ász, ezért tudtad, hogy én nem nyerhetek. Lehet, hogy mikor azt hittem, én irányítok, te akkor is csak nevettél a markodba, hiszen te tudtad előre,

 

Leftovers

Mindig összeszorult a szíve, ha körbenézett a szobában. Minden polc tele volt emlékekkel. Ha jobbra nézett, az íróasztalon hevert egy ölelés selyempapírba csomagolva, balra alulról a második polcon egy édes mosoly várta, hogy észrevegyék. Tíz óránál, a szekrény tetejéről egy felejthetetlen csók lóbálta a lábát, míg a padlón néhány meggondolatlanul kimondott ígéret feküdt. A plafonra felnézni sem mert, hiszen

 

At the Edge of the Precipice

- Ne félj!
- De félek. Nem tudok nem félni. Itt állok a szakadék szélén, nézek lefelé és félek. Nem tudom, nem látom, hogy mi van ott lent mélyen.
- Lehetséges, hogy valami igazán csodálatos vár rád. Talán egy tiszta vizű folyócska, rengeteg virág, napsütés…
- Igen, lehet. De mi van, ha semmi nincs ott, csak a kietlen pusztaság, és én nem tudok majd visszamászni? Vagy mi van, ha csak egy óriási mocsár van ott, ami elnyel és én megfulladok? Nem tudom, hogy

 

Fighter

Egyik ismerősöm ezt a kérdést tette fel facebookon:

Ha visszamehetnél az időben és egy dolgot megváltoztathatnál, megtennéd?

Ez elgondolkodtatott most. Pár perc agyalás után arra jutottam,

 

Piece By Piece

First of all must go
Your scent upon my pillow
And then I’ll say goodbye
to your whispers in my dreams.
And then our lips will part
In my mind and in my heart,

 

I’m OK

Lassan attól lesz rossz kedvem, hogy sajnálkozva kérdezik, hogy hogy vagyok. Mondogatják, hogy fel a fejjel, meg hogy majd feldobnak. Nem érzem, hogy rossz kedvem lenne. Kedden már tűrhetően voltam, tegnap és ma pedig kifejezetten jól. Úgy, mint máskor, felkeltem, ettem, nézem a kis sorozataimat, élvezem, hogy most itthon vagyok egy hétig, amit karácsony óta nem tettem, és nincs rossz kedvem.

Kedd reggel óta nem sírtam, nem is depiztem be öt percre sem és csak nagyon ritkán van az,

 

Infinity of Stupidity

“két dolog határtalan: a világűr, és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos”
- Albert Einstein

De mégis miért vagyunk mi, emberek, olyan hülyék? Tehetnénk fel a kérdést. Ha magamból indulok ki, hülye vagyok, mert a buta fejecskémmel századszorra sem fogom fel, amit mások mondanak. Hülye vagyok, mert elhitettem magammal azt, ami soha nem is létezett. Hülye vagyok, mert

 

The Price to Pay

Aznap nem tudtam enni egy falatot sem, nem ment le a torkomon. Zitával a Burger Kingben ültünk az Astorián, november közepe volt és már minden tele volt karácsonyi dekorációval. Remegett a gyomrom, minden belső szervem táncolt. Szédültem, hányingerem volt, iszonyatosan izgultam. Egyszer csak megszólalt a telefonom, az ő csengőhangja,

 

Morning Sorrow

Annyira szívesen aludnék most napokig, hetekig, hónapokig, csak hogy ne kelljen felébrednem reggelente ezzel a szomorúsággal, étvágytalansággal, félelemmel. Annyira rettegek mindentől, ami ezen a négy falon kívül van, az egész világtól és minden embertől. Ez az egész annyira nem fair. Nem tudom, hogy kinek és mit vétettem.

Tegnap egyik ismerősöm valami ilyesmit írt ki facebookra, nem tudom és nem is akarom szó szerint idézni, de ez volt a lényege: